|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 143 találat | lapozás: 1-30 ... 91-120 | 121-143 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Csetri Elek 2010. december 3.Főhajtás a nagyenyedi református sírkertben2010. november 21-én emlékező istentisztelet után került sor a 215 éve az enyedi református temetőben nyugvó zabolai I. Kováts József (1732—1795) filozófia- és matematikaprofesszor, valamint Herepei Ádám (1756—1814) históriaprofesszor és jeles szónok felújított síremlékének avatójára. A ködfátyol lepte legendás sírkertben, a ,,súlyos nevű professzorok" nyugvóhelyénél számos, múltunkat tisztelő enyedi, kolozsvári, dévai ünneplő jelenlétében zajlott le az egyszerűségében is megható megemlékezés, amelyen Rácz Levente, a Dr. Szász Pál Egyesület elnöke ismertette a két professzor termékeny életét és munkásságát, majd Szőcs Ildikó, a Bethlen Kollégium igazgatója mondott köszöntőt. A két szakszerűen felújított síremléknél a kegyelet koszorúját helyezte el Szücs Zoltán kolozsvári magyar konzul, az enyedi református és unitárius egyház, a Bethlen Kollégium, a Fehér Megyei RMDSZ és a Dr. Szász Pál Egyesület képviselője. A rendezvényen részt vett Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója, Herepei Ádám oldalági rokona is. Herepei Ádámnak magas, az ég felé törő, felül egykor fej alakú gömbben végződő sírköve még áll a temető nyugati részén, eldugott helyen, de az alsó, hasáb alakú része már málladozik... A ,,sírkő" déli, völgy felé néző oldalára sugaras nap van bevésve, amely az örök életet és annak a sötétség fölötti diadalát jelképezi. Vagy talán napkeletet, ahová híres tanítványa elindult az őshaza felkutatására — írja Vita Zsigmond a nyolcvanas évek elején megjelent tanulmányában. Kertész József volt enyedi diák 1929-ben kiadott, Hazajáró lelkek — nagyenyedi képek című, művelődéstörténeti szempontból is értékes könyvében közli Herepei Ádám sírkövének veretes feliratát. Az évtizedek folyamán nagyon megkopott, nehezen olvasható, ékes magyar sírfelirat most, közel két évszázad múlva így szól hozzánk: Maradéki, betsüld emlékezetit, tanitása az eltölt idöt esmertette, a jelen való állása okait magyarázta. Ékesen szollása beszédét foganatossá, a papi cathedrát kedvessé tette, a n. enyedi fő iskolában XXIV esztendők alatt nevelvén fiakat a hazának. Az élet LVIII-ikába elnyugodott MDCCCXIV-ben. Emlékezetit baráti, tanítványi tisztelik. Herepei Ádám 1790-től haláláig az enyedi kollégium történelem-, költészettan-, classica literatura-, politika- és retorikaprofesszora. Feltételezhetően jelen volt Kőrösi Csoma Sándor felvételénél, ő ismerhette fel a tizenöt éves székely legényke kiváló szellemi adottságait. Rendkívüli népszerűségére és nagy hatására utal Hegedűs Sámuel, Herepei tanítványának és utódjának megállapítása: Kőrösi serdülő ifjúságában az enyedi kollégiumban a históriai tudományok különös kedvességben voltak, mit a derék professor Herepei Ádámnak lehetett tulajdonítani. Váró Ferenc iskolatörténetében így jellemzi nagy elődjét: Valószínűleg az ő leckéi ébresztették Kőrösi Csoma Sándorban az ábrándos elhatározást, hogy az ős magyar haza fölkeresésére induljon. Kőrösi Csoma Sándor egész őstörténeti felfogásának kialakulásában és ujgurokra vonatkozó ismereteiben neki lehetett döntő szerepe, hiszen diákoskodása idején Herepei tanította történelemre. Kortársai egyöntetűen kiemelik — állapítja meg Csetri Elek —, hogy Herepei nem a történelem eseményeit tanította, hanem a történelem lelkét ragadta meg, elbűvölően érdekes és színes előadásokat tartott. Sajnos, kéziratban maradt művei az 1849-es vérengzés alkalmával megsemmisültek. Herepei Ádám 1814 szeptemberében halt meg Nagyenyeden. Sírja fölé Baczkamadarasi Kis József, a hálás tanítvány emelt szép emléket, amelyet sok évtizedes fogságából szabadított ki ez év áprilisában a múltjára büszke enyedi polgárok és diákok egy kis csoportja. A súlyosan megrongált sírköveket a Dr. Szász Pál Egyesület újíttatta fel a Szülőföld Alap támogatásával. JÓZSA MIKLÓS, Nagyenyed, Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2011. február 16.Sirató ének Komáromy Józsefért Amikor 1956. november 3-án az utolsó, Romániába induló autóbuszok egyikével áldott állapotban lévő feleségével visszajött Erdélybe, és magával hozta a forradalom idején megjelent forradalmi verseket, kiáltványokat, röplapokat. A magyar–román határon egy óvatlan pillanatban a már átvizsgált csomagok közé átdobta a röplapokat, kiáltványokat, verseket és írásokat tartalmazó kis bőröndöt. Ezért a „dobásáért” Varga László tiszteletes urat az életfogytiglani kényszermunka mellett még tíz év fegyházbüntetéssel is sújtották. Annyira pontos Komáromy József visszaemlékezése, hogy teljes mértékben rekonstruálható az „ENSZ-memorandum” megszövegezése, megírása, terjesztése. Komáromy József mindvégig vállalta tettének következményeit, és azt, hogy tanári pályája derékba tört. Soha többet nem taníthatott, nyugdíjazásáig ládagyári munkásként dolgozott. Komáromy Józseffel az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári székházában 2009-ben a köteteim bemutatóján beszélgettem utoljára. Örvendett, hogy megtaláltam az „ENSZ-memorandum” eredeti kéziratát, a hozzá kapcsolódó dokumentumokat, valamint a kihallgatási jegyzőkönyveket. Rezignált hangon jegyezte meg: mindez már az én elrontott életemen nem segít. Mint ahogy az őt vallató, gyötrő Uţiu Francisc szekus hadnagyot sem vonta soha senki felelősségre. Életútját, egyéni sorstragédiáját pontosan összegzi a család gyászjelentése: „Szeretettel, büszkén és tisztelettel őrizzük Édesapánk emberi és nemzeti helytállásának, áldozatának emlékét. Ígéretes matematikatanári pályáját derékba törte a kommunista rendszer. Igaz és bátor értelmiségiként a közösségért, az igazságért és méltányosságért nem csak hét év nehéz börtönt, hanem az azt követő évtizedek mellőzöttségét is vállalta. Inkább örökre lemondott szeretett és tehetséggel gyakorolt tanári hivatásáról, mintsem a zsarnoksággal kiegyezzen. Szellemi, lelki kincseit ezentúl családjának ajándékozta. Férjként és apaként is a szeretet, az igényesség, a becsület és az önfeláldozó teljes odaadás jellemezte. Tiszta, hősi élete, bölcsessége és szerénysége erőt, vigaszt adó példaként marad itt közöttünk, és új, fényes sugárként tündöklik fel Isten országában.” A jellemzéssel és a nekrológ szövegével teljes mértékben egyetértve úgy méltathatjuk legméltóbban, ha közzé tesszük a dr. Dobai István által megfogalmazott, nagyon feszes tanulmányt, az „ENSZ-memorandum”-ot, a szervezkedés kiindulópontját jelentő báró Wesselényi Miklós 1848. június 18-i levelét, illetve Kertész Gábor tanulmányát. Ezeket a dokumentumokat e sorok írója találta meg a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) bukaresti levéltárában, majd Varga László tiszteletes úr révén továbbítottam Dobai Istvánnak. Tettem ezt azért is, mert többen – köztük Csetri Elek történész, Abody Nagy Béla festőművész – megkérdőjelezték, hogy egyáltalán elkészült-e az „ENSZ-memorandum”, vagy csak beszéltek róla. A dokumentumok – az említetteken kívül Bereczki András fantasztikus naplója – Kolozsvár 1956–1957. évi történetének rendkívül fontos elemei. Bizonyságai, hogy Kolozsvár Erdély szellemi központjaként a belső ellenállásban is meghatározó szerepet játszott. Komáromy József érdeme, hogy ezek a dokumentumok eljutottak a „kincses város” meghatározó értelmiségéhez. A 87 éves korában elhunyt Komáromy József életműve éppen e dokumentumok révén nem maradt torzóban. Egész életével, helytállásával bizonyította a legnagyobb matematikusok egyikének, Bolyai Jánosnak tulajdonított posztulátum örökérvényét: „Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül a legnehezebbet választja.” Komáromy József a legnehezebbet választotta, és soha semmilyen kompromisszumot nem kötött. TÓFALVI ZOLTÁN. Szabadság (Kolozsvár) 2011. augusztus 31.Pál-Antal Sándor: AZ ERDÉLYI MAGYAR TÖRTÉNETÍRÁS MA /Magyar Tudomány (Budapest), 2011. 8. sz./Az erdélyi magyar történetírás, akárcsak általában az erdélyi magyar tudományosság, sajátos helyzetben van. Kettősség jellemzi. A kisebbségi viszonyok között is szerves része maradt az általános magyar történetírásnak, az összmagyar tudományosságnak, de részese a romániai tudományos életnek is. Ez a kettősség meghatározza feladatkörét és célkitűzéseit. Az erdélyi magyarság történetének kutatása és feltárása nemcsak az összmagyar, hanem a romániai történetírást is szolgáló tevékenység, amely összehangolt tevékenységet igényel. Történetírásunk, múltunk kutatása, az 1989. decemberi fordulat után egy új, felfelé ívelő korszakát éli. Két évtizeddel ezelőtt a fél évszázadig tartó tiltó és elsorvasztó nacionál-kommunista politika béklyóitól megszabadult történetírásunk rendkívül komoly lemaradással kellett szembenézzen. A lemaradást súlyosbította az a tény is, hogy a kommunista korszakban kifejtett, amúgy is szegényes tevékenységet kénytelenek vagyunk átértékelni, részben újraírni. Az igény, hogy a pártállam aktuálpolitikája és a marxista ideológia eszközévé silányított, meghamisított múltunk hitelét helyreállítsuk és történelmi ismereteinket gyarapítsuk, gyökereinket megismerjük, népakaratként nyilvánult meg az 1990-es évek elején. Ezt az igényt pedig csakis történelmi tárgyú írások elégíthették ki. A napisajtóban és különböző kiadványokban rendszeresen olvashattunk múltunkra vonatkozó írásokat. Mivel történetírásunk komoly szakemberhiánnyal küzdött, e tevékenység jelentős részét a történelemhez vonzódó műkedvelők, többnyire dilettánsok vállalták magukra. Következésképpen ekkor történelminek nyilvánított cikkek, tanulmányok sokasága látott napvilágot, ami csak züllesztette történetírásunk hitelét. A szakemberhiány a rendszerváltást követően, a megváltozott körülmények között vált érezhetővé. 1989 előtt is léteztek nálunk olyan állami tudományos intézetek, amelyekben magyar szakemberek is dolgoztak. Gondolok itt a székelyföldi és a partiumi múzeumokra, az erdélyi dokumentációs könyvtárakra, a történettudományi kutatóintézetekre, valamint az egyetemi háttérintézetekre, amelyekben magyar anyanyelvű kutatók is tevékenykedtek, főként Kolozsváron, Bukarestben, Marosvásárhelyen. Számuk azonban messze az igények alatt maradt. Így legfontosabb teendőnek a szakemberhiány felszámolása, az utánpótlás képzése bizonyult. Az utóbbi két évtizedben e téren komoly eredmények születtek, és a hiány felszámolása napjainkban is tart. A fellendült szakember-képzés terén kifejtett erőfeszítések eredménye kézzelfogható. A fiatal szakemberek jelenléte történetírásunkban bizakodást kiváltó tény. 1989 után gyökeres változás állott be a történettudomány-művelés gyakorlása tekintetében. Megszűntek a tilalmak, lehetővé vált a belső és külső, mindenekelőtt a magyarországi szakintézményekkel és szakemberekkel való kapcsolatok kiépítése. Megváltozott a tudomány művelésére vonatkozó, korlátokkal körülvett szemlélet az erdélyi kutatóműhelyekben. Fokozatosan eltűntek a tabutémák, kutathatókká váltak az évtizedekig zárolt levéltári és könyvtári források. Az állami költségvetésen fenntartott köztestületek közül főként a székelyföldi múzeumok és dokumentációs könyvtárak váltak a magyar történelemmel foglalkozó kutatás központjaivá. Sajnos ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelmi tanszékei mögött gyakorlatilag nincs magyar háttérintézmény, a Sapientia pedig nem a történészek otthona. Az 1989 után megjelent alapítványok, egyesületek, szervezetek közül kevés a tudományos kutatást, a történetírást felkaroló közület. Kivétel a nagy hagyományokon alapuló és a történetírást ápoló Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), amelynek fiókegyesületei a magyarság által tömbben lakott városokban –Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Gyergyószentmiklóson és Szilágysomlyón-Zilahon – fejtik ki tevékenységüket, valamint a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Alapítvány és az Areopolis Történelmi és Társadalmi Kutatócsoport, a sepsiszentgyörgyi Délkelet Intézet, a marosvásárhelyi Borsos Tamás Egyesület. Ide sorolhatjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot is, amely széleskörű népszerűsítő, tudományterjesztő tevékenységet folytat, de helytörténeti írásokat is közöl. Igazi tudományos műhelynek (leszámítva a múzeumok régészeti tevékenységét) csak az EME tekinthető, ahol a szakemberek kutatómunkát szervezett keretek között, főtevékenységként (vagyis fizetett alkalmazottakként) folytathatnak. Ma már jelentős számú magyar történetírással foglalkozó szakemberrel rendelkezünk, a megvalósítások mégis elmaradnak képességeinktől. Ennek oka, hogy a tudományos munkát kifejteni szándékozóknak csak egy kis része került olyan helyzetbe, hogy a hivatalos munkahelyi tevékenységét összekapcsolhatta a kutatói munkával. A legtöbben szabadidőben művelik a szakmát. Amikor a tudományos műhelyekről szólunk, többnyire az egyéni kisműhelyekre vagyunk kénytelenek gondolni. Történészeink területi szóródása nem egyenletes. Legtöbben Kolozsváron élnek és tevékenykednek, hiszen ott működik a történészkatedrákkal is rendelkező egyetem, valamint az EME. De ma már jelentős történetírói tevékenység folyik Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson is. Az a kép, amelyet nem egy alkalommal a kolozsváriak által készített ismertetők nyújtottak ezelőtt az erdélyi magyar történetírásról, ma már túlhaladott, mert nem csak Kolozsváron van eredményes tudományos élet. Kutatóink területi szóródása kiterjedt, de nem országos, hanem történeti Erdély-centrikus. Kolozsváron élt, de időközben elhunyt Jakó Zsigmond, Imreh István és Csetri Elek akadémikus. Itt tevékenykednek jelenleg is Egyed Ákos, Benkő Samu és Kovács András akadémikusok, Kiss András és Sipos Gábor levéltárosok, Csucsulya István, Marton József, Pál Judit, Rüsz Fogarasi Enikő, és Vekov Károly egyetemi tanárok, Pap Ferenc régész, Kovács Kiss Gyöngy történész és több fiatal kutató (Hegyi Géza, Fejér Tamás, W. Kovács András és mások). Marosvásárhelyen dolgozik Pál-Antal Sándor akadémikus, Szabó Miklós, Simon Zsolt és Novák Csaba Zoltán tudományos kutatók, Tamási Zsolt egyháztörténész, Berekméri Róbert és László Márton levéltárosok, Sebestyén Mihály könyvtáros, Soós Zoltán, Bereczki Sándor, Györfi Zalán és László Keve régész, Székelyudvarhelyen Hermann Gusztáv Mihály, Zepeczaner Jenő és Róth András Lajos, Mihály János és Kolumbán Zsuzsanna történészek, valamint Sófalvi András régész-középkorász, Sepsiszentgyörgyön Tüdős S. Kinga tudományos kutató, Cserey Zoltán és Csáki Árpád történészek, Székely Zsolt régész, Bordi Zsigmond Loránd régész-középkorász, Csíkszeredában Szőcs János történész, Botár István és Darvas Loránt régész-középkorászok, Gyergyószentmiklóson Garda Dezső történész és Rokaly József tanár, Gyulafehérváron Bernád Rita levéltáros, Nagyváradon Fleisz János történész, Emődi András levéltáros, Dukrét Géza helytörténész, Szatmárnémetiben Tóth Péter muzeológus, a helytörténeti műveket is író Bura László nyelvész, Nagybányán Balogh Béla levéltáros, Zilahon Bajusz István régész, Nagykárolyban Németi János régész és mások. Ugyanakkor sajnálattal vettük tudomásul, hogy Tüdős S. Kinga vidékre költözésével és Demény Lajos elhunytával Bukarestben megszűnt a magyar nyelvű történetírás. Hasonló helyzettel állunk szemben Aradon is, ahol Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás. Történészeink számát gyarapítják Magyarországon élő szerzők, akik rendszeresen foglakoznak Erdély történetével. Gondolok itt, a teljesség igénye nélkül, Szász Zoltánra, Benkő Elekre, Oborni Terézre, Bárdi Nándorra, Balaton Petrára és Stefano Bottonira Budapestről, Barta Jánosra, Takács Péterre és Jeney Anna-Máriára Debrecenből, Kordé Zoltánra Szegedről, Gebei Sándorra Egerből, Balogh Juditra Miskolcról és másokra. Az erdélyi magyar értelmiség, köztük a történészek is, az 1990-es évek elején elsősorban az EME-től vártuk egy átgondolt, összehangolt hazai magyar tudománypolitika, stratégia kialakítását, de erre objektív okok miatt nem került sor. Ezt a rangos és nemes feladatot végül is felvállalta az erre hivatott legrangosabb tudományos intézményünk, a Magyar Tudományos Akadémia. A Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság létrehozása, a külső tagság és a köztestületi tagság kiterjesztése, a Domus Hungarica Scientiarium et Artium pályázati rendszer bevezetése, ösztöndíjak biztosítása jó feltételeket teremtettek tudományos életünk felemelkedéséhez és az összmagyar tudományosságba való beépüléséhez. Mindezt követte a Kolozsvári Akadémiai Bizottság felállítása, amely megvalósíthatja az erdélyi magyar tudománypolitika és -stratégia kidolgozását, irányt szabva a végzendő tudományos kutatásoknak. A tudományművelés eredményessége nagymértékben a közzétett közleményeken keresztül mérhető le. Így van ez a történettudomány esetében is. Az utóbbi években megjelent írások alapján megállapítható, hogy jelentős előrehaladás észlelhető a magyarság történetéhez kapcsolódó, középkorra vonatkozó régészeti kutatások terén. E téren, a székelység Erdély délkeleti részén való végleges letelepedésének kérdését illetően, a vár- és templomásatások bizonyultak eredményesnek Marosvásárhelyen és környékén, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Csíkszereda környékén. De felzárkóztak mögéjük a Partiumban végzett régészeti kutatások is. A középkor történetére vonatkozó kutatásainkat nagy veszteség érte Jakó Zsigmond és Demény Lajos elhunytával. De vannak tehetséges fiatal kutatóink – W. Kovács András, Simon Zsolt, Hegyi Géza és mások –, akik eredményesen folytathatják elődeik munkáját. Gondolok itt a székelyföldi múzeumokban tevékenykedő középkor-régészekre is, azokra, akik képzettségüknél és rátermettségüknél fogva a korszak szaktekintélyeivé válhatnak. Példa erre a székelyudvarhelyi–gyergyószentmiklósi régészek közös munkája, akik (Demjén Andrea és Sófalvi András) kétévi ásatás eredményét Máréfalva középkori temploma című írásukban összegezték. Legtöbb kutatónk a koraújkorral és az újkorral foglalkozik. A legjelentősebb eredményeket az 1541–1848 közötti időt felölelő kutatások hozták. Történészeink (Egyed Ákos, Demény Lajos, Pál-Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály, Garda Dezső és mások) összefoglaló munkái is erre az időszakra vonatkoznak. Az 1848 utáni polgári korszak nem felkapott téma. Kevesen választották szakterületüknek. Erre az időszakra vonatkozóan egy pár köteten kívül csak résztanulmányok készültek. Az összefoglaló munkák közül csak Egyed Ákos gazdasági-társadalmi kérdésekkel, Pál Judit székelyföldi várostörténettel és Csucsulya István Mocsáry Lajossal foglalkozó munkáit említhetem. Az 1918-at követő időszak bemutatása Trianon miatt 1990-ig elhallgatott téma volt. A kisebbségi sorba kerülés első időszaka, a két világháború közötti huszonkét év ma sem képezi komolyabb kutatás tárgyát, szinte kiesik az érdeklődés köréből. Erről az időszakról még köztörténeti összefoglalás sem készült. Bárdi Nándor budapesti kutatónak az 1918– 1920 évi impériumváltás Udvarhely megyei vetületével foglalkozó írásán, Benkő Samunak Koós Károlyról és Nagy Gézáról írt tanulmányai, Fleisz Jánosnak Nagyvárad a két világháború között című könyvén és egy-két kisebb lélegzetű cikken kívül, egyes falutörténetekben találunk helyi vonatkozású feltárásokat (például Pál-Antal Sándor Csíkmadaras falutörténetét ismertető munkájában). Fiatal kutatóink kedvenc témája lett viszont a kommunista éra. Többen is komolyan foglalkoznak az 1945 utáni rendszerváltással, az új elit kialakulásával, a mezőgazdaság kollektivizálásával, a Magyar Autonóm Tartomány történetével. E téren elismerésre méltó eredményeket mutattak fel Nagy Mihály Kolozsvárról, Novák Csaba Zoltán és László Márton Marosvásárhelyről és Oláh Sándor Csíkszeredából. A várostörténet Fleisz János (Nagyvárad történetére vonatkozó könyvei), Pál Judit (Városfejlődés a Székelyföldön), Pál-Antal Sándor (Marosvásárhely története I., valamint Székelyföld és városai), Garda Dezső (Gyergyószentmiklós története), az oktatástörténet Szabó Miklós és mások kutatási területe. Örömmel könyvelhetjük el, hogy már magyar vonatkozású erdélyi hadtörténeti munkák is olvashatók (Koszta István és Berekméri Árpád Róbert írásai révén). Egyháztörténet terén kimagasló Marton József teológiai tanár tevékenysége, aki több írásában foglalkozik az egyetemes és az erdélyi római katolikus egyház történetével, Sipos Gábor pedig a református levéltári és egyháztörténeti kérdéseket boncolgatja. A művészettörténeti kutatások eredményeinek, problematikájának számbavétele, úgy érzem, egy művészettörténész feladata, ezért jelen ismertetőben nem térek ki rá. * Az utóbbi évtizedben a történelmi tárgyú publikációk száma látványosan megnőtt, és a megjelent írások tudományos szintje érezhetően javult. Látványosan csökkent a dilettantizmus jeleit viselő írások száma, és nőtt a tudományos jellegűeké. És nemcsak tanulmánykötetek készültek, hanem önálló összefoglaló művek és forráskiadványok is. A történelmi tárgyú kiadványok zömét az EME, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó (Erdély emlékezete sorozat), valamint a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó (Múltunk könyvek című sorozat) és a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. Számukat, kisebb mértékben, gyarapította több erdélyi vagy magyarországi kiadó is. A monografikus írások közül csak párat említek: Erdély 1848–1849 és A székelyek rövid története Egyed Ákostól, Náció és nemzet Hermann Gusztáv Mihálytól, Székely önkormányzat-történet Pál-Antal Sándortól, Városfejlődés a Székelyföldön Pál Judittól. A székelyek rövid története példaként szolgálhat a népszerűsítő, de tudományos igényű írásokkal foglalkozók számára. Azt csak sajnálni lehet, hogy még mindig nem látott napvilágot egy népszerűsítő jellegű erdélyi magyarságtörténet, illetve egy nagyobb lélegzetű Székelyföld-történet szintézis, hiszen rendelkezünk jó képességű, erre alkalmas szakemberekkel. Az utóbbi időben látványos előrelépés történt a forráskiadások terén. Demény Lajos folytatta az 1983-ban újraindított, de 1985-ben leállított Székely Oklevéltár új sorozatát, amelyből 1994–2008 között megjelent hat kötet. Újra indult a Jakó Zsigmond által szerkesztett Erdélyi történelmi adatok, amelyben Kovács András Gyulafehérvár és Wolf Rudolf Torda város jegyzőkönyveit közölték. 2005-ben Pál-Antal Sándor is elindított egy székelyföldi vonatkozású forrássorozatot a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál, Székely székek a 18. században címmel. Ennek az ötödik kötete is kiadás előtt áll. A fentieken kívül megemlítjük az erdélyi diákok külföldi egyetemjárására vonatkozó, Szabó Miklós és munkatársai (Tonk Sándor, valamint Szögi László) által összeállított köteteket, a Pál-Antal Sándor által közzétett 1848–1849-re vonatkozó két kötetet, valamint a Marosvásárhely jogszabályai címűt. Ide sorolható a Tüdős Kinga nevéhez kötődő Erdélyi testamentumok eddig megjelent négy kötete, valamint a jelentős számú református és katolikus egyháztörténeti forráskötet. Gondolok itt elsősorban a vizitációs jegyzőkönyvekre, de egyéb egyháztörténeti forrásokra is. A Magyarországi boszorkányság forrásai című sorozat számára Balogh Béla, Kiss András és Pál-Antal Sándor levéltárosok végeztek eredményes munkát, több kötetnyi anyagot közölve abban. Annak ellenére, hogy nem erdélyi, hanem debreceni kiadvány, a felsorolandó források közé tartozik a Takács Péter által 2001–2003 között, a Források Erdély történetéhez című sorozat keretében közölt, Székelyföldre vonatkozó 1820-as úrbéri összeírás parasztvallomásait tartalmazó ötkötetes munka is. Már említettem, hogy 1990 után elburjánzott a tudományos igényeket nélkülöző köztörténeti, őstörténeti, helytörténeti „monográfia” és egy sor „népszerűsítő” írás. Visszaszorításuk nehéz feladatnak bizonyult. Ennek egyik akadálya, hogy kiadványaink jelentős része nem részesült kompetens szerkesztésben, nem estek át kiadásuk előtt szaklektoráláson. Nem írtak róluk kritikai recenziókat, amelyek befolyásolhatták volna a szerzői igényességet. De, amint azt évekkel ezelőtt Benkő Samu és Péntek János akadémikusok és mások több alkalommal is nehezményezték, hiányzik a kritikák közlését felvállaló fórum, és egy egészséges, kritikus történetírás-szemlélet. Viszonylag ritka a vita, az elfogulatlan, nem személyeskedő, kizárólag a tárgyra szorítkozó véleményütköztetés. Az Erdélyi Múzeum, amely többek közt recenziókat is közöl, egymaga nem képes ezt a feladatot ellátni. A múzeumi évkönyvek és az Areopolis sem tekintik ezt a kérdést feladatuknak, rendszeres megjelenésük pedig lehetővé tenné a recenziók közlésének felvállalását, nem az egyszerű ismertetésekét, hanem a kritikai recenziókét. Mindehhez társul a kiadók túlzott anyagias gondolkozása. A szaklektorálás, a kompetens szerkesztő alkalmazása ugyanis a kiadók számára pluszköltséget jelent, amihez hiányzik az anyagi (pénzügyi) fedezet, ami miatt így rendszerint lemondnak róla. * Ma már elérkeztünk arra a szintre, amelyen kiértékelhetjük az eddigi eredményeket, és körvonalazhatjuk a követendő utat, kitölteni azokat az űröket, amelyeket minden kutató érzékel, amikor egy-egy kérdés feldolgozásához fog. Az is feladat, hogy nagyobb rendet teremtsünk a forráskiadások terén. Hiszen a kiadásra kerülő forrásszövegek átírását általánosan elfogadott elvek alapján kell végezni és szerkeszteni, hogy lehetőleg hibamentes kötetek kerüljenek a kutatók asztalára. Ezért szükséges a különböző korszakokkal és kérdéskörökkel foglalkozó forrásközlők munkájának összehangolása. Az egyéni műhelyek tevékenységének a támogatása is megoldatlan kérdés. Össze kell állítani, illetve befejezni és nyilvánossá tenni az eddig megjelent források katalógusát, és pontosítani a forrás-előkészítésekhez kapcsolódó kérdések körét. Áttekintve a fennebb elhangzottakat, ismertetőnket így összegezhetjük: Mint sajátosság, történetírásunk magán viseli az erdélyi magyarság sorsát befolyásoló tényezők hatását. Ahogyan az erdélyi magyarság a magyar nemzet részét képezi, ugyanúgy az erdélyi magyar történetírás is a magyar történetírás szerves része. Művelése az erdélyi történetírók számára, Trianon előtt, zökkenőmentes volt. A több mint kilencvenéves kisebbségi múlt körülményei között megváltoztak az erdélyi magyar történetírás prioritásai. Mivel történetírásunk a nacionál-kommunista időszakban az elsorvasztó politika tárgyává vált, az a tudományág nagymérvű lemaradásához vezetett. Az 1989-es változások fordulatot jelentettek az erdélyi magyarság történetére vonatkozó kutatások terén is. A megújulás felszínre hozta történetírásunk megoldásra váró feladatait, egy egészséges történelemszemlélet megteremtését, a rendkívül meggyérült szakember-utánpótlás kérdését, az intézményes keretek kiépítését, a kutatások megszervezését, a hirtelen fellángolt múltismeretigény körülményei között elburjánzott amatőrizmus megfékezésének kérdését és egyebeket. A tudatosan művelt erdélyi magyar történetírás az utóbbi években, viszonylag rövid idő alatt jelentős lépéseket tett a felzárkózás érdekében. Az eredmények azt jelzik, hogy a feladatok megoldása jó ütemben, jó irányba halad. Talán nem túlzás, ha papírra vetem: most már eljutottunk arra a szintre, amikor történetírásunk bekapcsolódhat a szélesebb perspektívát nyitó egyetemes történetírás művelésébe, és az összmagyar történettudomány szerves részeként beépülhet az egyetemes tudományosságba. Elhangzott 2010. november 19-én Kolozsváron az Erdélyi Múzeum Egyesület A Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciáján. - 2011. szeptember 24.Pál-Antal Sándor akadémikusPál-Antal Sándor történetírói tevékenysége döntő mértékben a székelyek múltjának feltárására irányul. Ezt tanúsítja most elhangzott székfoglaló előadása is. A székely múlt iránti érdeklődésében bizonyára szerepet játszanak születésének, neveltetésének, eddigi életútjának körülményei. A felcsíki Karcfalván született az Oltnak abban a völgyében, amelyről Orbán Balázs azt írta, hogy "egymást érő, csaknem egészen összeépült falvak hosszú sora" jellemzi, amelyek egyike Karcfalva. A hadiárva Pál-Antal Sándor gyermekkora azonban nem Karcfalvához, hanem a völgy másik településéhez, Csíkmadarashoz kötődik, amelyről meg azt a mondókát jegyezte fel az egyik méltatója szerint a ma már forrásértékűvé "öregbedett" Székelyföld leírásának" szerzője, hogy "Ez a falu Madaras, hol a pap is fazekas". Pál-Antal Sándorból azonban nem fazekas, hanem levéltáros és történetíró lett. Jellemzőnek tekinthetjük azonban azt is, hogy geológus nevelőapja halála után, akinek helyváltoztatásai miatt több helyen végezte középfokú tanulmányait és végül magánúton érettségizett, visszatért Madarasra s három évig a családi gazdaságot vezette. A gazdálkodásnak nemcsak az a hátránya volt, hogy három évvel később kezdhette meg egyetemi tanulmányait Kolozsvárott az akkor még önálló és magyar nyelvű Bolyai Egyetemen, de az az előnye is, hogy nem felejthető tapasztalatokat szerzett a falusi életről és a paraszti gazdálkodásról, így történetíróként sem könyvekből kellett megtanulnia a mindennapi élet valóságát. Az erdélyi tájhoz való kapcsolódását az is mutatja, hogy négy település (Backamadaras, Búzásbesenyő, Csíkmadaras és Karcfalva monográfiáját is megírta. Ezek közül a Csíkmadarasról szóló két kiadásban is megjelent. A kolozsvári egyetemen kitűnő mesterek: Jakó Zsigmond, Pataki József, Imreh István, Csetri Elek és Magyari István tanítványa lehetett s alaposan felkészülhetett hivatására: a levéltárosi munkára. A diploma megszerzésétől 1963-tól 42 éven át, 2005-ig levéltáros volt Marosvásárhelyen s hivatali ranglétrán a levéltárostól a főlevéltároson keresztül a tanácsos-levéltárosig vezetett útja. Szakmai megbecsülését az is jelezte, hogy részt vehetett a levéltárosi szakképzésben, ahol magyar paleográfiát, a marosvásárhelyi egyetemen pedig latin paleográfiát oktathatott. Doktori címet a Babes-Bolyai Tudományegyetemen Nicolae Endroiu akadémikus vezetésével a pecséttan tárgyköréből szerzett. Értekezése "Marosszéki intézmények és pecsétjeik" címmel önálló könyv formájában is megjelent. Levéltárosi és történetírói tevékenysége mellett feladatot vállalt a közéletben is. Rendszeresen szervezett tudományos ülésszakokat, jelenleg is elnöke az Erdélyi Múzeum Egyesület marosvásárhelyi tagozatának. Az EME, mint ismeretes, az erdélyi magyar tudományosság immár több mint 150 éve létező legfontosabb tudományos egyesülete. Kitüntetései (Pauler Gyula-díj, Arany János emlékérem, Szabadság hőse emlékérem, Mikó Imre-emléklap, arra utalnak, hogy tudományos tevékenységét mind a magyarországi, mind az erdélyi tudományosság elismerte. Gazdag történetírói munkásságát néhány számadattal lehet jellemezni. Eddig 19 önálló, vagy társszerzőkkel együtt írt kötete jelent meg, 9 kötetet szerkesztett 14 könyvfejezetet és 86 folyóiratcikket és tanulmányt írt. Mindezek mellett számtalan, az erdélyi magyar identitás megőrzésében fontos honismereti és közérdekű cikk került ki tolla alól, interjúkkal végzett felvilágosító munkát, lexikon szócikkeket és bibliográfiákat írt. A szakmai elismertséget, mint ismeretes, a társadalomtudományokban a hivatkozások száma távolról sem jelzi úgy, mint a természettudományokban, mégis érdemes megjegyezni, hogy 2009-ig írásaira 153 munkában 735 hivatkozás történt. Pál-Antal Sándor történetírói tevékenységének részletes bemutatása nem lehet egy ilyen, időben behatárolt méltatás feladata. Mégis szólnunk kell munkásságának legalább három jellegzetes vonulatáról. Már a bevezetőben említettük, hogy Pál-Antal Sándor több más erdélyi és magyarországi kutató mellett döntően a székelység történetírója. Ezzel a regionális történetírás egyik szószólója. A székelyföld ugyanis a történeti Magyarország egyik legjellegzetesebb régiója, amely sajátos autonómiája révén nemcsak területileg különült el Erdély más vidékeitől, a szászok lakta Királyföldtől, a vármegyéktől, vagy a románok lakta területektől, de társadalmi szerkezete, katonáskodó szabad paraszti közösségének megőrzése révén is más volt, mint az ország többi tájegysége. Pál-Antal Sándor írásaiban e terület történetének legkülönfélébb aspektusait vizsgálta. A Székely önkormányzat-történet c. kötetében az autonómia változásait tekintette át. A Székelyföld és városai c. tanulmánygyűjteményben a terület mezővárosainak gazdaságát és társadalmát elemezte nemcsak a 16-19. században, de a két világháború közötti időszakban is. Külön könyvet szentelt a székelyföld fővárosa: Marosvásárhely (az egykori Székelyvásárhely) történetének, amelynek első, 1848-ig terjedő része jelent meg. Ki kell emelnünk a székelyfölddel foglalkozó írásainak időbeli és tematikai gazdagságát. Ugyanolyan biztonsággal értekezik a földrajzi nevek múltjáról, vagy a demográfiai folyamatokról, és a jobbágyviszonyokról, mint a címeres pecsétekről, a székely székek kialakulásáról, vagy a székelyföld szerepéről az 1848-49 évi szabadságharcban. Külön kötetben tárta fel az 1956-os magyar forradalmat követő erdélyi megtorlások áldozatainak sorsát. Megdöbbenéssel olvashatjuk, hogy a magyar forradalom iránti rokonszenv elég indok volt az erdélyi magyarokkal kapcsolatos kegyetlen megtorláshoz és évekig tartó üldözéshez. Munkásságának másik sajátossága a levéltáros foglalkozással kapcsolható össze. A hazai tudományosságban még ma is folyik a vita arról, hogy a történeti források őrzőinek feladata-e a levéltári dokumentumok rendezésén, kutatásra való előkészítésén túl a történetírás művelése? Nagyon sokan gondolták és gondolják, hogy ez utóbbi is. Aligha véletlen, hogy a magyar történettudomány igen sok kiváló művelője volt levéltáros, Csánki Dezsőtől vagy Szabó Istvántól Ember Győzőn át Varga Jánosig. Pál-Antal Sándor a tudós levéltárosok sorába tartozik. Feladatának tartotta a kutatást segítő levéltári segédletek készítését is (ilyenek a Maros megyei fiók levéltárról, Nagy-Küküllő megye levéltáráról, vagy a Toldalagi és Teleki család levéltáráról készített ismertetői), de könyvek és tanulmányok tucatjait írta az általa rendezett és megismert levéltári dokumentumokból is. Természetesnek tarthatjuk, hogy mélységesen tiszteli a forrásokat, és azt is, hogy forráskiadványok tucatjaival igyekezett elősegíteni mások kutatásait. Közölte Marosvásárhely 17–18. századi jogszabályait, Marosszék, Udvarhelyszék, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék összeírásait a 18. századból, de Udvarhelyszék 1848–49-ből származó iratait is. Eddigi történetírói munkásságának külön fejezetét alkotják falumonográfiái. A helytörténetnek ez a terrénuma máig sem örvend különös megbecsülésnek sem Magyarországon, sem Erdélyben. Ennek jórészt az az oka, hogy nagyon sokan történetírói felkészültség nélkül próbálkoznak egy-egy település múltjának feltárásával. Pedig a mikro- történelem a nyugati történetírásnak is virágzó ága. Pál-Antal Sándor sokat tett annak érdekében, hogy a falutörténet valóban tudományos szintre emelkedjék és a történetírás megbecsült ága legyen. Tisztelt Osztályülés! Az erdélyi magyar és nem magyar történetírás igen gazdag hagyományokra tekinthet vissza. Az erdélyi történetírók Szamosközy Istvántól Jakab Eleken, Mikó Imrén, Szilágyi Sándoron át kortársainkig a már elhunyt Imreh Istvánig, Jakó Zsigmondig és a hála istennek közöttünk alkotó Benkő Samuig és Egyed Ákosig mindig elszakíthatatlan részét képezték a magyar történetírásnak. Pál-Antal Sándor életműve is ennek az egységes magyar történetírásnak a része. Befejezésül még valamiről szólnom kell. Aki a ma itt köszöntött tudós írásait olvassa, találkozik olyasvalamivel is, amit nehéz egy szakszerűséget megkövetelő méltatásban elmondani: a ragaszkodást a magyarsághoz. Legyen szabad idéznem néhány mondatot Pál-Antal Sándor egyik írásából: "...kisebbségi léte során sok megpróbáltatást kellett kiállnia a romániai magyarságnak. Sok veszteség érte anyagi létében, szellemi életében és mindenekelőtt számbeliségében, az asszimiláció, elűzés vagy kivándorlás útján. Életképességét azonban megőrizte mindmáig, a hajdani és újabb keletű üldöztetések ellenére, és reméljük, hogy eljön az idő, amikor mindez csak egy halvány, rossz emlékű epizód lesz csupán". Kívánom Pál-Antal Sándornak, akadémiánk külső tagjának és mindannyiunknak, hogy valóban így legyen. Orosz István, az MTA levelező tagja, professzor emeritus. Pál-Antal Sándor akadémiai székfoglalója Általában háromévenként választ új tagokat a Magyar Tudományos Akadémia. Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi tanácsos-levéltáros, a történelem terén kifejtett munkássága elismeréséül 2010. május 3-án a 180. közgyűlésen vált a magyar tudomány legrangosabb intézményének tagjává. Székfoglaló előadását 2011. szeptember 15-én tartotta az Akadémia székházában. A felolvasóteremben az anyaországi tudományos élet jeles személyiségei és a családtagok mellett szép számban jelentek meg erdélyi pályatársak is. Az ünnepi ülést Orosz István akadémikus, professzor emeritus nyitotta meg. Városunk neves levéltáros történésze székfoglaló előadásának témájául Erdély történetének egyik legviharosabb időszakát választotta, melynek mélyreható kihatásai voltak a lakosság etnikai összetételének változásaira: "Népességi viszonyok a Székelyföldön a 18. század elején." A 18. század első évtizedében a háborús események, a szárazság okozta éhínség és a pestis Erdélyben elsősorban a Székelyföldet érintette. A természeti csapások felére csökkentették Erdély lakosságát. Az 1719. év végi jelentések alapján több mint hatvanezerre tehetjük a Székelyföld veszteségeit. A természeti csapásoknak főleg a kiskorúak és az idősek estek áldozatul, így az átlagos családlétszám ötről 3,2 – 3,5-re csökkent! Az éhező lakosság tömegesen keresett jobb megélhetési lehetőségeket nemcsak a vármegyékben, de a román vajdaságokban is. A járvány megszűntével az elköltözöttek egy része, elsősorban a nemesek és a szabadrendű székelyek, visszatértek lakhelyeikre, viszont a pusztán maradt jobbágytelkeken megjelent a máshonnan származó munkaerő, ami összességében a román ajkú lakosság számbeli növekedését eredményezte. Orosz István akadémikus laudációjában, miután vázolta Pál-Antal Sándor életútjának sorsformáló momentumait, részletesen ismertette az Akadémia új tagjának gazdag tudományos tevékenységét. A történész Pál-Antal Sándor fő kutatási területe a Székelyföld. Gazdag életműve a régió legnagyobb történetírói közé emeli. Levéltárosként levéltári ismertetők, forráskiadványok tucatjaival segítette mások kutatásait. Történetírói tevékenységének külön fejezetét képezik falumonográfiái. Laudációja befejezésében Orosz István akadémikus kiemelte azt az optimizmust, amivel Pál-Antal Sándor, minden megpróbáltatásunk, veszteségeink ellenére, a romániai magyarság jövőjét szemléli. Az ünnepi ülés a Magyar Tudományos Akadémia díszes oklevelének az átadásával zárult. Népújság (Marosvásárhely) 2011. szeptember 24.Aki a közéletben szolgál, többet kell teljesítenieTóth-Páll Miklós színművész, az Ady Endre Társaság elnöke nyugdíjas éveit kulturális és hagyományápoló rendezvények szervezésével tölti. Véleménye szerint a magyarságot a kultúra tartja össze. Az alábbiakban őt kérdeztük. – Mi késztette az Ady Endre Társaság létrehozására? – Az Ady Endre Társaság létrehozására nem csak én éreztem késztetést, hanem még néhány olyan személy (gondolok itt Méhes Katira és István Istvánra), akik hiányát érezték egy kulturális célokat és hagyományőrzést szolgáló civil szervezetnek. Akkor sok szatmári csatlakozott hozzánk, azt remélve, hogy majd lehetőségük lesz könyveik kiadására, egyéb terveik megvalósítására, de amikor nem jött minden magától, nem jött azonnal a siker, mert azért dolgozni is kellett, lemorzsolódtak. A másik dolog, ami a színészeket ösztönözte, hogy előadásokat vigyünk ki falvakra. Ez ment egy ideig, de amikor a színház is elkezdte a falujárást, mi más tevékenységekre helyeztük a hangsúlyt. Kezdetben három könyvet adtunk ki, mindhárom első kiadás volt: Végh Balázs Béla gyűjtötte össze Dsida Jenő a Cimborában megjelent, de kötetben nem szereplő gyerekverseit. Mi adtuk ki Czira Árpádnak Menekvés a szibériai fogságból és Simpf József Mária költészetét. – Mi az oka annak, hogy az Ady Endre Társaságot nem sodorták el az ideig-óráig létező kordivatok? – Mindig ragaszkodtunk ahhoz, hogy maradjunk távol a politikától. Olyan dolgokat akartunk összehozni, ami nem színházi tevékenység, olyan előadásokat rendeztünk, ahol a költő volt a fontos, nem a forma (világítás, zene stb.). Tehát nem színházi eszközöket használtunk, hanem a szövegen volt a hangsúly. Népszerűsítettük a szatmári népdalokat, lépést tartva az újonnan megjelent népdalválogatásokkal. A Szárazfa–együttessel több műsort állítottunk össze, amellyel jártuk a falvakat, később egy kötetben is kiadtuk. A műsorokat Méhes Kati és Fejér Kálmán állította össze. Mi csak örülni tudunk annak, hogy a Szárazfa–együttesből kinőtt Bartók Béla Egyesület tovább viszi ezt a tevékenységet és szélesebb körben gyakorolja. – Miért épp Ady Endre Társaság? – Sokat gondolkodtunk, hogy mi legyen a társaság neve. Ady Endre és Gellért Sándor neve merült fel. Nekem szívügyem Gellért Sándor, a többség Ady mellett döntött, mert ő volt az, aki hidat próbált építeni a történelmi egyházak között. Ady költészetének a nagy része erről szól, ezt az elvet akartuk mi is a gyakorlatba vinni. Most utólag nem bántuk meg, hogy Ady mellett döntöttünk. Lesz jövő – Van jövője egy ilyen kulturális társaságnak? – Ma valahogy mindenki az értékvesztésről beszél. Valóban értékválság van, megváltozott az emberek ízlésvilága, amihez nagyban hozzájárul a televízió (a valóságműsorok, a sorozatok). Nem mondom, hogy ezeket el kell ítélni, de lehetőleg ne kerüljünk rabságukba, mert ezek kábítószerként hatnak. Mi azért ragaszkodunk nemzeti hagyományainkhoz, mert azok fejezték ki és fejezik ki ma is a magyar lelkületet. Az Ady Endre Társaság ha összegezi eddigi tevékenységét, megállapíthatjuk, hogy mindig ezen az úton haladt, mindig ezt tartottuk elsőrendű feladatunknak. Sikeres rendezvények – Lesz utánpótlás? – Most ötéves a társaság. Beszélhetünk eredményekről, de nagyon sok a megvalósításra váró feladat is. Mivel nekem már több van hátra, mint előre, arra is kell gondoljak, hogy kinek adom át a stafétát. Sajnos ezt nem lehet színészre bízni — nem azért, mert nem képes rá, hanem azért, mert ehhez idő kell. Ha pályázatot nyerünk, napokat kell eltölteni a formaságok rendezésével. Ezt a feladatot vagy egy nyugdíjas végzi, vagy valaki, akinek olyan munkahelye van, amely mellett tud erre is időt szakítani. Én sikernek tartom azt, hogy politikamentesen két olyan sikeres rendezvénnyel indultunk, amelyek tömegrendezvényekké nőtték ki magukat. Ilyen a Családi Hétvége, amit mindig a Gyermeknap előtti szombaton tartunk, és a Magyar Kultúra Hete. Az tartják, hogy az ünnepeket, akár a csillagképeket, Istentől kapjuk. Üzenetet hordozunk, csak ezt nem árt, ha meghalljuk. Sokadmagammal igyekeztünk megtalálni a Magyar Kultúra Napjának igazi üzenetét. Imádság a nemzetért – ez a Himnusz, a nemzeti imádságunk és a magyar kultúra napja. Január 27. – Ady Endre halálának napja, emlékeztetni a magyarságot Ady üzenetére. Balladai hősökké kell válnunk (akár Budai Ilona, Halálra táncoltatott lány), felvállalva sorsunkat, bukásainkat, bűneinket. Csak akkor van számunkra és a nemzet számára megújulás. Nagyobb közönség – Hogyan sikerült elérni, hogy az előadásokról ne fogyjon el a közönség? – Kezdetben templomokban és gyülekezeti termekben tartottuk meg rendezvényeinket. Eljutottunk oda, hogy Egy utca, négy templom címmel rendeztünk előadássorozatot a Németiben, ahol mind a négy történelmi egyház (református, római katolikus, magyar görög katolikus és evangélikus–lutheránus) templomaiba szerveztünk előadást és műsort. Én mindig hittem és hiszem ma is, hogy a kultúra és az ökuménia köti össze a magyart. Mindig olyan előadásokat szerveztünk, amihez kevés pénzre volt szükség, de azok színvonalasak voltak, szóltak valamiről. Mivel minden egyházközösségnek megvan a maga törzsközössége, észrevettük, hogy mindig ugyanazokból a személyekből áll a közösségünk. Egy nyugdíjas rendezvénysorozattá váltak a műsoraink, kezdtük érezni, hogy mi is bezárjuk magunkat. Meg kellett találjuk a módját, hogy nyitni tudjunk a fiatalok felé. Ekkor kezdtük meg használatba venni művelődési intézményeinket (színház, filharmónia). Ezeket az épületeket a régi szatmáriak építették, egy művelődési társaságnak ezeket kötelessége kihasználni. A közönség bővült, bejöttek a fiatalok, kapcsolatot teremtettünk a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal, melynek diákjai aktívan részt vettek a műsorainkban. Luby Margitról, aki négy évig tanult, tíz évig tanított Szatmárnémetiben, már közösen emlékeztünk meg. Móricz Zsigmond azt írta Luby Margitról, hogy egy asszony, aki bebizonyította, hogy létezett egy magyar viselkedés, egy etika, amelyik erősebb volt a spanyolnál. Ezt az etikát sajnos a civilizáció szétszaggatta, feloldotta. Most is egy ilyen értékvesztés van, csak most egy másik értéket veszítünk el. Sokkal fontosabb az, hogy hogyan éltünk, mint az, hogy hogyan szenvedtünk. A magyar nép történelme, a szenvedések történelme. Rágondolni is nehéz arra, hogy hány csatát nyertünk és hányat vesztettünk. Érthetetlen, hogy miért, de többet dicsekszünk a vesztes csatáinkkal, mint a mindennapi életünkkel. Az, hogy minek örültünk, miben hittünk, hogyan étkeztünk, hogyan öltözködtünk ugyanolyan része az életünknek, mint a győztes vagy a vesztes nagy események. – Mennyi esély van arra, hogy az egyre erősödő és támogatott szubkultúra ne szorítsa teljesen háttérbe a klasszikus kultúrát? – Én nem hiszem, hogy a klasszikus kultúra megmenthető. A hagyományőrzés fogalma is sokrétű. A hagyományőrzés lényege az, hogy a szokások újraszülik önmagukat. A hagyományokat esetleg ápolni lehet, úgy, hogy egészségesen éljen, hogy ő vigyázzon önmagára. Véleményem szerint a hagyományok megmaradnak, de más formában fognak jelentkezni. Azt mondják a legszebb hungarikum a magyar nyelv, mert gondolkodásra kényszerít. Állandóan visszavisz a múltba. A zenénk se hasonlít igazán más népek zenéjére. Hogy ez a zene a jövőben hogyan fog beépülni egy másfajta hangszerelésbe, azt még nem tudhatjuk, de az alapja meg kell maradjon. Akik tettek valamit – Hogyan viszonyulnak a fiatalok az Ady Endre Társaság rendezvényeihez? – Amikor A magyar huszár dicsőséges múltját játszottuk a kölcseys gyerekekkel, nagyon élvezték. Csetri Elek, amikor 2008–ban előadást tartott az egyik rendezvényünkön, szóba került a huszárság is. Sokat beszéltünk arról, hogy lényegében kikre is kellene emlékezni? Ő azt mondta: azokra, akik tettek valamit a magyar nemzetért. Ekkor jutott eszembe Teleki Sándor neve. Nem lenne Magyar rapszódia, ha Teleki Kolozsváron nem mutatja be Liszt Ferencnek Pócsi Laci cigányprímást. Amikor Liszt meghallotta a magyar muzsikát, azt mondta: ez már igen. Az első és a tizennegyedik rapszódiát a máramarosszigeti cigányzenész muzsikája ihlette. Vagy: Petőfi megírta volna szerelmes verseit, ha Teleki nem adja oda a Koltói kastélyt? Ha csak ezt a két dolgot vesszük figyelembe, amit Teleki Sándor adott nem csak a magyar nemzetnek, hanem a világnak, akkor már kellene legyen Teleki–szobor. Telekinek a fél Európa barátja volt. Baráti alapon tartotta a kapcsolatot az akkori befolyásos személyekkel. Hol van most egy olyan politikus, akinek annyi barátja van. Egy másik felfedezettünk Katona Mihály (1764-1822), aki Szatmárnémetiben született és a Felvidéken halt meg. Mit köszönhet neki a világ? Tőle tudtuk meg, hogy a Föld nem függőlegesen forog, hanem dőlési szöge van, a földrészek együvé tartoztak, és elsőként írt az üvegházhatásról. Hogy még nem lett világhírű, az annak köszönheti, hogy csak magyar nyelven volt hajlandó írni. Az elismerés kötelez – Ön megkapta az egyik legrangosabb kitüntetést, a Bánffy Miklós-díjat. Büszke erre az elismerésre? – Biztosan számít egy ilyen elismerés. Én nem vagyok az a típus, aki azonnal elragadtatja magát. Amióta átvettem a díjat, folyton azon vívódom, megtettem-e mindent azért, hogy kiérdemeljem? Mélyebb gondolkodásra késztet, és még többet akarok tenni, hogy valóban méltó legyek hozzá. – Sokakban felmerül a kérdés, hogy ön, mint marosvásárhelyi születésű, hogyan lett ilyen nagy lokálpatrióta a szatmári térségben? – Ebben a korban az ember már szereti dramatizálni a múltját. Ez egy apai örökség. Édesapám Budapesten született, onnan Aradra került, ott járt iskolába. Miután Észak-Erdélyt 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz, Marosvásárhelyre költözött. Ezentúl mindig marosvásárhelyinek vallotta magát. 1966-ban, Ceausescu utasítására volt egy átfésülés. Aki nem Románia területén született, annak megengedték, hogy elhagyja az országot. Akkor apám a román úszó válogatott edzője volt. Magához hivatott engem és a húgomat, és megkérdezte, hogy át akarunk-e telepedni? Mindketten nemet mondtunk, ekkor apám azt mondta: én se akarok áttelepedni, hiszen itt a hazám, de megkérdeztem a véleményeteket. Abban az időben még volt egy családi mintakép. Ha ez nincs meg a családban, a család is talajvesztetté válik. Nyilván, hogy azok az erők, amik most hatnak, jobban rombolnak. erdon.ro 2011. október 4.Kisebbségi könyvismertetők a kultúraközi térbenRecenzió Az „új könyvek”, „friss szerzemények” könyvespolcán a legutóbb érkezett művek is több időt kívánnának, mint amennyi dukál. Olyik nem is tegnapi, hanem szinte múlti dejű opusz, egymás mellé kívánkozásuk csupán a recenzens ördögi trükkje által hiteles (valamelyest). De talán megbocsátásra érdemes, ha a könyvek lajstroma nem a kiadói idő, hanem az olvasói találkozás keretébe illeszkedik. Így is több hely, s még több idő kellene, hogy méltó gazdagsága mindegyik műnek úgy bontakozzon ki az értékelő sorokban, szinte ne is kelljen már végigolvasni őket. De hát ez (köztünk szólva is) lehetetlen, sőt hamis játék lenne, hisz a „méltó” kultúraközi jelentéstér nem is mindig mutatkozik azon frissiben, csupán az idő öblében és lassú mozgásának folyamatában. A kapkodós recenzió, avagy a puszta címlajstrom helyett inkább a műveket egyberendező kontextus kapjon helyet, a részkultúrák folyamata, harmóniája és konfliktusaik, ez most itt a cél. A kultúrák közti áthallások, kölcsönhatások vonzzák talán szűkebbre a kört, ide illő művekkel, alkotókkal, továbbgondolandó hatásokkal. Kisebbségkutatás, kulturális sajátságosság, értelmezések és megértések, újraolvasatok és kontextusok tehát a hívószavak, melyek az alábbi válogatást eredményezték. A kapkodó szemléért megbocsátást remélve – merthogy csak töredék tanítások surranhatnak át a közvetítő szándékán is, miképp a művek mélyebb tartományaiban nemegyszer... Alapítók, közdők, vitatkozók Mindjárt az első opusz is durva kontrasztot tükröz a kultúraközi (avagy inkább a rokon kultúrák, szomszédos világok közti) miliőből. Címe: Fehér könyv az erdélyi magyar felsőoktatás kálváriájáról... (Balázs Sándor és mtsai szerk., Kolozsvár, 2009, 204 oldal). Méltatlan kontraszt, hogy a durva tetteket, bornírt döntéseket, megfontolatlan kivagyiságokat és strukturális gyalázatot a színek pompázatos világáért felelős „fehér” szóval szokás illetni. E rejtjelezett üzenet dokumentumokat, kiadatlan, átbeszéletlen, sérelmesnek tekinthető otrombaságokat tartalmaz – kisebbségi környezetben. Közrebocsátója a Bolyai Egyetem Barátainak Egyesülete, mely testület a magyar universitas ügyét veszi szemügyre az európai univerzumban, az impériumváltások során, az egyetemépítési kísérletek és kudarcok historikumát végigkövetve. A szerkesztőbizottság (Balázs Sándor, Bodó Barna, Csetri Elek, Gaál György, Kónya-Hamar Sándor, Somai József) egyfajta mai és történeti értelemben fontossá vált (vagy csak jelen volt) multikulturalitás értékelve alapján ad képet az 1581-ben Báthory István idején alapított első magyar egyetemről, a Mária Terézia által ismét Kolozsvárott telepített karokról, melyek 1872-ben mint újfent megnyitott állami magyar egyetem intézményei karoltak össze, hogy a Ferenc József alatt megizmosodott intézményt azután a román hatóságok 1919-ben ismét bezárhassák. A háborús idők még olykor kedveztek is, 1946-ban például őrizni is kellett a látszatot, hogy a magyarok egyetemmel bírnak kisebbségi jogaik méltánylása ürügyén, de legott felszámolták a látszatokat 1956-ban, mihelyt az „eseményekkel” szolidáris diákság és tanári kar a „nacionalizmus veszélyét” rejthette magában. A pártállami időkben „népi kezdeményezésre” hallgatva megszüntetett intézmény egy minisztériumi rendelet alapján egyesítésre került, s ha utóbb majd ’89-ben úgy hihette az erdélyi magyarság, hogy a rendszerváltó demokrácia engedi kiteljesedni az önállóságot, tévedett: a kétezres években talpra állott Kezdeményező Bizottság ismét megkapta a vádat, hogy a kétnyelvű feliratokkal többségellenes lázításba és illegális kalandorságba fog. A kronológia, a dokumentummellékletek, a historikus szigorúsággal követett interpretáció egésze azt sugallja: az egyetem mint intézmény eredendően az ókori szellemi kincsek összegyűjtésének, rendszerezésének, univerzális feltárásának és értelmezésének iskolája volt a 10. században (studium generale néven), s az európai felfogásban az emberi értelembe vetett hit, a megismerő nyitottság és az értelmes gondolkodás rangja eleve hozzátartozott az intézményes tudásátadáshoz. Párizs vagy Bologna, a platóni akadémia vagy épp az erdélyi tudásátadás műhelyei nemcsak universitasok voltak, hanem a tanár és tanítvány protestáns eszmeiségét követő kultuszhelyek, a közös munkára épülő tudás topológiai esélyei. Ehhez már a teológiai és morális fennség többleteként járult a bizánci túltengést ellenpontozó európai szellem követése, az etnikai közösségek harmóniájára törekvés, a nyelvek bűvkörét átölelő tudás és gyakorlat. A kötet egyes írásainak (összesen tíznek) aprólékos ismertetése egy kisebb tanulmány vagy kiadósabb feljegyzés volna, ezt szívesen hagyom az Olvasóra. Amit a kötet egésze üzen 240 oldalon: a társadalom relatív teljességének viszonylag komplex értelmezésére és megértésére elszánt törekvés kitartó volta. Ezt tanulhatjuk az alapítóktól, a küzdőktől, a vitatkozóktól, kármentőktől, kálváriajáróktól, az erdélyi magyar felsőoktatás egész históriájából, példázatából... Talán nem is először, de (sajnos, vélhetően) nem is utoljára. Súlyos vétek Tudás és társadalom elméleti viszonyrendszere, a megfigyelés, megértés, élmény szemantikai probléma-tára ugyanakkor jól láthatóan nemcsak az erdélyi világot vagy a tudástermelő intézmény szekuláris világát jellemzi, de a tudni-nem-érdemes dolgok és a tudottan is kételyekkel körülvehető értelmezések harmóniájának európai vagy még egyetemesebb létfelfogásait szintúgy. Ugyanez igényt, mintát angolszáz, de elsősorban német és angol típusú kisebbségkorrajzot adja a megannyi össze-nem-hasonlítható módszerrel és szemléletmóddal tárgyalt konferencia-kötet, melyet a kolozsvári Sapientia adott ki 2008. márciusi tudományos találkozójának anyagából. Ez a nemzeteket és kisebbségeket határokon belül, határok alatt és határok fölött is szemügyre vevő szövegválogatás a kisebbségiséget mint uniós kihívásnak és ugyancsak uniós újításnak is szerepet adó tüneményt járja körül. A Bodó Barna és Tonk Márton szerkesztette kötet (Nations and National Minorities in the European Union. Sapientia – Hungarian University of Transylvania, Cluj-Napoca, 2009, 263 oldal); nyelvek, identitások, kistáji és interetnikus kapcsolatok, kultúraközi játszmák megannyi verzióját vonultatja föl tizenhét szerzői-előadói anyagban, s ha szabad az interkulturális sugallatokra hallgatni, röviden úgy fogalmaznám: uniós félszekkel tálalja azt, amit a kutatók széles köre, diákok és egyetemi oktatók, cigánykutatók és erdélyi politológusok, történészek és nemzetközi jogászok szinte egybehangzóan úgy értelmeznek, mint Európa felkészületlenségét az újonnan csatlakozó országok kisebbségi közösségeinek befogadására. Csupán néhány névvel jelezve a tematikákat: Bodó Barna nemcsak kutatói és tudományos sorsával, de a Babeş–Bolyai Egyetem historikumával is illusztrálja, milyen befogadáshiány ül még mindig a magyar népességen Kolozsvárott...; Vizi Balázs a regionális és etnikai kisebbségi mozgalmak európai állapotával igazolja a felmerülő kételyeket, Christoph Pan a minoritások uniós játszmáinak esélytelenségeiről értekezik, Vasile Docea egyenesen a történeti értelmezések tüzébe engedi a kisebbségtematikákat, Binder Mátyás hasonló alapon történeti, de a magyarországi cigányságkutatásban már empirikus élmény révén igazolja a képességhiányt, mely a magyar társadalom befogadáshiányos felfogását jellemzi, Nádor Orsolya az egy-, két- és többnyelvűség esélyeit latolgatja az uniós dilemmák közepette, Egyed Péter számára a liberális jogszemlélet és a kisebbségpolitikák sutasága nyújt kritikai felszínt, Szoták Szilvia pedig egy magyar–osztrák kisrégió határdiskurzusaival illusztrálja a közeledés és távolságtartás esélyeit. A könyv német és angol nyelvű írásai (román összefoglalókkal) éppen a kisebbségi tudásterületek közelségét és egyben távolságtartási stratégiáit jelzik, nemcsak egymástól, hanem az uniós egységesülési játszmák árnyékában is... Olvasata(i) ma már nemcsak a határainkon túli szférákban, hanem a hazai tudományelméleti és interdiszciplináris közegben is kötelező lenne, ha komolyan tudnánk venni a korszakos kihívásait mindezen társadalmi téteknek és játszmáknak. Szinte kézenfekvő, hangsúlyozást sem igénylő, hogy itt a kultúrák közötti kontextus nemcsak határok között, etnikai kontaktuszónák között, korok és körök között, hanem nemzeti, nemzetközi, interkulturális és multinacionális dimenziók között hat, az értelmezés, belátás, elfogadás, kritika és interpretáció annyiféle, ahány európai nézőpontot csak felvesz a gondolkodó egyed. Súlyos vétek, parttalan kontraszt lenne arra tenni a hangsúlyt, mennyire interdiszciplináris ma már minden belátás, s mennyire nem „valakiknek” van „igaza” vagy tévedése... – hanem éppen ellenkezőleg: minél kevésbé komplex egy etnikumközi vagy kultúrák közötti kölcsönhatás-elemzés, annál kevésbé érvényes bárminő megállapítás róluk mint öntörvényű elemekről. De hisz ezt voltaképpen tudjuk is, csak éppen a megjelenésmódok és mutatkozások sokszínűsége vakít el néha, midőn a komplexitást hangsúlyozva látszólag feledjük az egyedit, vagy fordítva, méltán sokra tartva a másságot, a hasonlóság érdeme halványodik el pillantásunk előtt. Hasonló kétes komplexitással üzen a Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára szerkesztett kötet is, amely Bodó Barna, Bakk Miklós és Veress Károly szerkesztők jóvoltából Kisebbségben, közösségben címmel (Politeia Egyesület – Bolyai Társaság – Communitas Alapítvány, Kolozsvár, 2008, 400 oldal) jelöli az illúziók, nosztalgikus elvágyódások és misztikus megváltások képzeletvilágán túli cselekvő közösséget, melynek a létige, a hogyanlét módja, a kitartó feladatvállalás tisztessége adja ellenpontját azok számára, akik nem kilépni próbálnak az alkalmazkodás kényszereiből, hanem együtt létezni azokkal. A tizenhét szerző fölsorolása nem adott lehetőség itt, a tárgyalt tematikák sokszínűsége pedig az ünnepelt iránti elkötelezett kapcsolatot, szellemi örökségvállalást, mintakövetést tükrözi, ezekből néhányat fölidézni viszont mind gyakrabban figyelembe venni volna érdemes: az „identitástudatunk zavarait” már a nyolcvanas években megkomponáló Balázs Sándor filozófiai, történeti, szociológiai, demográfiai, jogi, pszichológiai alapozással él, s az üdvözlő írások is ezekről a tudásterületekről hoznak megvilágosító fényeket. A romániai tudományosságban kivételes fontosságú iskolát nyitó Dimitrie Gusti szellemét idéző és munkásságát tolmácsoló Balázs Sándor a tisztelgők körétől nem ok nélkül kap filozófiai realitásfogalmakról, angolszász kisebbségfelfogásokról, jogi autonómiákról, iskolai motivációról, multikulturális egyetemépítésről, a román demokrácia rendszerváltás-kori jellemzéséről, nemzetdefiníciókról, politikai aktivizmusról, geopolitikai szinergiáról, nemzeti kisebbségvédelmi gyakorlatról, kétnyelvűségről, uniós jogrendről szóló tanulmányokat... – mindezek éppen a multikulturális kisebbségi létformák, alapjogok és létvalóságok felől nézve taglalják azt az állapotot, amelyben a klasszikus erdélyi kérdés: „lehet, vagy nem lehet” megmaradásra törekedni, nem csupán megerősítő választ nyer, de a nemzetközi (térbeli) és történeti (időbeli) harmóniakeresés példái révén olyan visszaigazolást is, melynek épp az ünnepelt életművében gyökereznek sorskérdései. S nem azért, mert akár a román tudományosság, akár az interkulturális párhuzamok oly kézenfekvővé teszik (ezért is!), de szinte kézre jön az a kötet, amelyet a 2007-ben rendezett Valorile multiculturalităţii című konferencia anyagából állított össze Brassai László és Victor Sibianu, azonos kötetcímmel, a multikulturalitás értékeit követve és felmutatva (Alteris – Státusz Kiadó, Árkos–Csíkszereda, 2007. 400 oldal). A konferencia-előadásokat tartalmazó kiadvány az uniós befogadás határpontját tekintve oly kapacitásokkal, készségekkel, nyitottságokkal és zárványokkal foglalkozik, melyek az interetnikus disputákban (Miklósné Zakar Andrea), helyi nyelvjátszmákban (Bodó Barna), szabályozott tudástörténeti terekben (Dorel Marc, Ioan Popa, Rákóczi Zsuzsa, Diana Dumitru), területi identitásokban (Bugovics Zoltán, Minorics Tünde, Ionan Marian Ţiplic, Simon Zoltán, Mazzag Éva, Lavinia Bârlogeanu), és etnikai vagy vallási mezőben (Grosz Irma Emese, Csomortáni Erika, Oláh József, Florentina Harbo, Szász Antónia) keletkeznek. A szövegválogatás nem óhajt politikai konfrontáció eszközévé válni, de kölcsönös tanulsággá igen, miként is beszélhetők el a politikai, érzelmi, származási és műveltségi közösségek konfliktusai a történő történelem múltjában vagy jelenében. Éppen a multikulturalitás mint érték, a többrétegű identitás mint helyzet, a többnyelvűség mint állapot és esély a meggyőző ezekben a dolgozatokban, melyek egyébiránt egy kivételesen tudományáhítatos kis kollektíva apró szentélyében (Árkoson) zajló nemzetközi konfrerencia előadásai voltak, a hazai (és talán nemzetközi) tudományos közéletben rendkívül ritka gesztussal, mindjárt a regisztrációnál kézbe kapott kötetként, s kiegészítve egy másikkal (ALTERIS – Asociaţia Multiculturală, Anuar, vol. I.), mely hasonlóképp a meghívott előadók írásaiból vett mustrával nyitott azonnal nemzeti és tudásterületi, nyelvi és kultúraközi kölcsönhatások felé. Az árkosi konferencián lezajló miliő-építés, műhelyszervezés, értelmezési konstrukcióformálás talán rögtön a konferencia közegében még nem annyira, de hosszabb távú hatásában a mélyebb átlátás, az európai párhuzamokra és nemzet- vagy közösség-építési stratégiákra vonzotta a figyelmet, magyar és román cigánykutatás, szubkulturális politikai mozgalmak, kisebbségi kommunikációk, együttélési és határformálási tétek ismertetései révén. Kisebbség, ha relatív többséggé lesz, vagy ha környezetében a vesztességtudat egyéb külső okok miatt eluralkodik, és helyzetét a mindenkori mennyiségi/demográfiai kontraszt formálja, mindig és mindenhol szükségképpen kell tapasztalnia hajlamok megnyilvánulását a sztereotipizálásban és előítélet-formálásban. A megoldásokról, mintákról és példázatokról számos klasszikus mű forog közkézen, de bizonnyal méltó jelentősége van (vagy lehet) a kortárs felfogásokból, jelenkori interpretációkból származó áttekintéseknek is. Ezek egyikeként hiánypótló szerepet kap az a kötet, melyet Dranik Réka formált Sztereotípiák és előítéletek címen a Kolozsvári Egyetemi Kiadónál (BBTE, Kolozsvár, 2008, 177 oldal), hogy tankönyvvé válva a megismerés, a belátás, a reprezentációk, a sztereotípia- és előítéletkutatás története, módszertana, valamint több mint száz évre visszatekintő példatára segítségével a kortárs gondolkodási sémák felé vezesse az érdeklődőt. A cigány, zsidó, magyar, szőke nő és boszorkány-sztereotípiák jókora gyűjteménye a kötet mintegy harmadát adja, megannyi illusztrációval, szövegidézettel, hogy az elméleti eligazító és a kutatásmódszertani zárófejezet közötti összefüggések harmonikussá válhassanak. A szerző érzékenysége oktatási gyakorlatra vall, vagyis arra a rutinra, amely a környező világban elfoglalt hely, a megszerzett ismeretek és az egyén, illetve csoport viszonyrendszerében kialakult-megerősödött eligazodáskészség alapján határozza meg az előítéletek életvezetési értékké váló funkcióit: ennek alapján megkülönböztet perceptív (megismerési) besorolást, önmeghatározási motiváltságot, a különbözőség előnyéből fakadó és a csoport-hovátartozási gyakorlat szerinti, illetve ideologikus-érdekérvényesítési dominanciát, melyeket ha nem is felment, de árnyaltan helyére tesz és elősegíti a sztereotípiák nem sztereotipikus belátásának megoldásait. Átmeneti rítusállapot A tudni érdemes tudások közé tartozik ugyanakkor egy terület, amely éppúgy, mint a „nép művelésének” egyik technológiája, s épp az utóbbi időkben sokkal sikeresebb is, mint a tudományos felöltözködés igénye és értékrendje, vagyis a vásárlás és a korszakunkra jellemző új „aranyláz” legmérvadóbb formája: a fogyasztói magatartás. A versengés, a bőség, a marketing uralma, a társadalmi együttműködési és kizárási formák új hatásmechanizmusai ma már vitathatatlanná teszik, hogy a zsákmányolók egyik, a termelők másik, a kisajátítók harmadik és az újraelosztás új korszakaira jellemző további, jóval „betegesebb” életvilágok ezen felüli sajátos keretéről van szó, mely éppúgy összefügg kultúraközi kapcsolatokkal, hardverrel és szoftverrel, mint életvezetési értékek válságával, kapcsolathiányokkal és kiszolgáltatottságokkal. Magát a konzumálás jelenséget nemcsak érzékeljük, de a mindennapi lét szinte minden alakzatában és minden jelenségében jelen van maga a fogyasztás, tekintve a sajtót, reklámokat, utcai figyelemfelkeltést, promóciós kínálatot, on-line keresgélést és informális gazdaságot egyaránt sorra vevő rendszerben. A tünemény nemcsak megismerésre, de kulturális értelmezésre szorul (tegyük hozzá, a tudományos elemzést régóta – mondjuk nem tekintve messzebb, mint Simmelig vagy Weberig, Marxig vagy Veblenig – egyformán izgatva), s épp ezért tanításra, megértésre is érdemesíthető. E célra készült az az egyetemi jegyzet (Gagyi József: Fogyasztói magatartás. Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, Scientia kiadó, Kolozsvár, 2009, 192 oldal), melynek a szerző által adott horizontja nem „a szervezetek világának” makrogazdasági, bankpolitikai vagy tőkekonverzációs szintjén definiálható, hanem épp ellenkezőleg, a szerző antropológiai alapállásából fakadó természetes meghatározottsággal: az emberi dimenziók általi behatároltsággal. A kötet három nagyobb fejezetének (fogyasztás fogalma, elvek és tartalmak; társadalom mint kooperáció és dominancia terepe; mai feltételek, fogyasztási gyakorlatok rendszere) szinte mindegyikét a kulturális antropológia fókuszpontjai között hangsúlyos termelés, felhalmozás, csere, többlet koncepciójára, a Polányi-féle „nagy átalakulás” és archaikus gazdasági-elosztási viszonyok forradalmi átalakulására vezeti át/vissza/tova. Az emberi tevékenységek praktikus és szimbolikus formái, a társadalmi kommunikáció sodrában zajló elosztási és részesedési viszonylatok, valamint a ragadozói létre kárhoztató modern árucikk-birtoklási lázak fajtái és értékelvei olyan jól tagolt rendben mutatkoznak a kötetben, hogy az vaskos nagy műveket pótol – bár ez nem célja, sőt, ezek felé csak terelgetni próbál. A „nagy értékváltás” időszakának, századunk elejének alapmozgásait rögzítő zárófejezetében ezt a társadalmilag szervezett átmeneti rítusállapotot, a szolgáltatások és fogyasztási felelősségtudatok nagy komplexitás-dilemmáit, valamint a mindennapi életet átszövő kiszolgáltatódás feszültségeit feloldani képes emberi reflexiót akként értékeli, mint (talán egyetlen, csekélyke eséllyel kecsegtető) mérlegelési feltételt, amely az elemzés biztosítékát még nyújtani tudja. E belátások nélkül a tömegtermelésbe sodródó és java produktumát a szolgáltatások végtelen cserehálózatával helyettesítő korszakos kultúra szomorú végóráit lehet csupán nekrológba foglalni. Ha még lesz ki megírja, hiszen az már nem piaci termék, s lesz ki elolvassa vagy átérezze, hisz erre mind kevesebb az esély... Brassai példája Hasonlóképp merész, a szerző-gyűjtő-harácsoló-fogyasztó lények természetrajzával kapcsolatos kérdésfelvetéssel él Brassai László is, aki Válasz a kockázati társadalomra: az élet értelmességébe vetett hit című kötetében (T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2010, 176 oldal) az önazonosság-építés és értelemkeresés alternatíváit veszi sorra rövid eligazító elemzésében. Az „élhető élet” perspektíváját a rizikó-központú gondolkodás helyett az erőforrás-alapú válaszokban és reflexekben nevezi meg, a védőhatások társadalmi tereit és az élményhatásokra pozitív válaszokat adni képes „elköteleződő személyek” biztató életmintáit véve alapul. A relatíve vékonyka kötet (170 oldal) utolsó harminc oldala a felhasznált szakirodalom jegyzéke, ami nem a tájékozatlanság sepsiszentgyörgyi bizonytalankodását mutatja, hanem épp a magatartástudományok roppant széles viselkedési és értelmezési horizontjának átfogási kísérletét, a lehetséges válaszok keresésének végtelen tartományából kimetszett kört, amely attrakcióra sokszor éppen az erdélyi tudományosság volt képes impozáns példáival az elmúlt néhány évszázadban is. Brassai a perszonális és közösségi fejlődésfogalmak áramából indul ki, s a huszadik századi pszichológiai paradigmaváltás kérdésén átvezetve az életvezetési kérdések korszakos gondjaiig, vagy a lehetségesen időszerűnek tekinthető válaszokig ívelő problematikát abba a bizalmat sugárzó tartományba kalauzol, amelyben a bontakozó lélek és a társas terében eligazodára képtelenné vált ember talán még meglelheti minimális kapaszkodóit. Persze – s ez a kötet fő vállalása – ehhez éppen azoknak kéne az élet értelmességébe vetett hitet úgymond „kézbe adnia”, akik sokszor maguk sem birtokolják, nem látják át vagy nem kezelik reflexíven a kor kulturális és pszichés sodrásainak gondjait. Kisebbségek-e a fogyasztók, sztereotípiagyártók, kultúraközi határokon mozgók, európai sodrásokba kerültek, egyetemfenntartó vehemenciák, avagy a mindenkori többséggel interakcióban álló, létfeltételeiket etnicitásuk vagy hozott és gyarapított kultúrájukban védeni próbálók? Nem többségiek-e épp ebben a kulturális interferenciavilágban? Nem a többségben lévőkhöz hasonlóan óvják, tartósítják-e a maguk túlélési esélyeit, s viszik tovább örökségeiket...? A válasz sosem egyértelmű – közelítésmódoktól, belátásoktól függ. Mert valahol, valamiben, valakikkel szemben, valamikor mindenki kisebbségi. Minden többség is kisebbségekből áll. Amíg áll... A. Gergely András Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. január 27.A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett - Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját? – Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot… - Hová került a sikeres átkelés után? - Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem. - Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről. - Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti. - Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik? - Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni. - Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában? - Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar? - Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. - Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik? - Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott. - Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez? - Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. - Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt? - Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. - Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai? - Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele. - Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására? - Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. - Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat? - Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. - Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után? - A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez. - Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban… - Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek. - A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő? - Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette. A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. - Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre? - Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit. Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2012. március 8.Magyar felsőoktatási hálózat kiépítése – Bodó Barna egy új szemléletrőlA hazai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kifejlődése, az, hogy a két magyar magánegyetem, a Partium és a Sapientia, valamint az állami ún. multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket, miként arra már történtek próbálkozások. E változások kívánatos irányairól kérdezte a Háromszék, dr. Bodó Barna docenst, a kérdés kutatóját. – A nyolcvanas években utolsó roham indult a beolvasztott egykori Bolyai utolsó maradványai, a karok, tanszékek korábbi felszámolása után csökevényesen megmaradt magyar diákcsoportok ellen is. Ahol csak három-négy diák jutott be, a szak is megszűnt, mint a fizikán, a filozófián és másutt, úgyhogy a ’89-es a fordulat a csoportokból is csak néhányat talált életben. A fordulat utáni azonnali lehetőség kihasználását a Bolyai restaurálására a magyar érdekképviselet elmulasztotta, emiatt nem tudhatjuk, mit sikerült volna elérni, de ami helyette elkezdődött, és máig tart, az egy gyötrelmesen lassú és ellentmondásos építkezés, mely a hátrányos kiszolgáltatottságból a magyar, nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három tagozatot (BBTE, marosvásárhelyi orvosi és színi) máig nem tudta kiszabadítani. A Bolyai Kezdeményező Bizottság is, melynek elnöke volt, azért alakult, mert e folyamatot nem tartotta célravezetőnek. Visz-e közelebb az önállósághoz az új oktatási törvény? – Két tanulmányomban írtam le részletesen, mit gondolok erről, ezek a Romániai Magyar Felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelentek meg, melyet Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztett. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki, az az, hogy a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, egy csapda. Mint ismeretes, az RMDSZ nyomására a kormány kiadott egy törvényrendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt az alkotmánybíróságon megóvott, és az ott elbukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, csak politikatörténeti esemény marad, semmi több. – A közvélemény nem sokat tud e fejleményről, bár a tervvel azért is elégedetlen volt, mert nem a Bolyai újralétesítését írta elő. Ön akkor a vezető garnitúrához tartozott. – Én akkor hagytam abba az aktív politizálást. 1998-ban történt, az RMDSZ-nek döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban vagy sem. Azt az SZKT-ülést, ahol erről szavaztak, én mint alelnök vezettem. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: ha nem lesz külön magyar állami egyetem, kilép. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondja: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, vizsgálja ki az ügyet. Szerintem ez a „legbájosabb” történetek közé tartozik, a bizottság ugyanis nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem újraszavazni. – Mennyi idő telt el a tisztázással? – Olyan három hónap. Akkor mondtuk mi ketten Somai Józseffel, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert olyan szervezetben, mely elismeri, a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismétli meg, nem tudunk benn maradni. Mindketten lemondtunk politikai tisztségünkről, én 1999-től az egyetemre mentem tanítani. Visszatérve: a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a marosvásárhelyi orvosi kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene, hogy legyen, mivel törvény van rá, és azt kellene betartani. A vásárhelyi orvosinak nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk. – Ennek ellenére, az ún. intézetekre és a belőlük alakuló tagozatra szükség van, de szabad-e idealizálnunk őket? – Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúra, amely általában több szakot szolgál ki azzal a tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti ELTE-n intézet, nem tanszék. Tehát az Állam- és Jogtudományi Karon nem katedra, hanem intézet, departman. Jogosítványai ugyanazok, de mégis magasabb fokozatnak tekintik. – Magában foglalhat tanszékeket is? – Igen, be lehet azokat is sorolni alája. Ami minket illet, a csapdahelyzet miben áll? Ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon van magyar képzés: politikatudomány, kommunikáció és újságírás. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolnak egy főtanszék, „intézet” alá, tehát van egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt személyes stratégiák játszanak bizonyára közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, de annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak egy valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – amiről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük a törvény szerint, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat – én 2006-ban mentem át a Sapientiára –, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy legtöbb három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Na most egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, külön akkreditációnak is alávetem magam. – Megfelel-e vajon mindenkinek? – Azért mondom, hogy milyen okokból nem alakult meg mindenütt a magyar intézet. Egyesek félnek tőle, mások a munkától félnek. Ötéves folyamat különben. – Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez? – Úgy vélem, nem. Annyi történik, hogy szakmai szempontból van valamelyes előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a történet úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen tettünk javaslatot arra, hogy egy Erdély-szintű új struktúrát hozzunk létre, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, nálunk is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum. Azaz a jelentkező problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána kommunikálják a politika világával. A mi esetünkben ez a Partium Egyetem, a hamarosan akkreditáltnak számító Sapientia EMTE összefogását jelentené, az egyházi főiskolákét, a Babeş–Bolyai magyar és a székelyföldi kihelyezett tagozataiét, együtt a marosvásárhelyi orvosi egyetem és művészeti akadémia magyar tagozataival. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet. A kidolgozott elképzeléseket kell aztán az érdekképviselet elé terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. A hálózat létezik. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 éve, hogy magyar állami egyetem kell nekünk, s hogy visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában. B. Kovács András 3szk.ro Erdély.ma 2012. március 10.Bodó Barna docens az erdélyi magyar egyetemi hálózat kiépítéséről[INTERJÚ] A romániai magyar felsőoktatást merőben új helyzet elé állítja hálózati rendszerének kialakulása, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem és a Sapientia, valamint az állami multikulturális egyetemek magyar tagozatai egybehangolhatják tevékenységüket – véli a lapunknak adott interjúban Bodó Barna. A Sapientia docense szerint az erdélyi magyar felsőoktatási hálózatnak közösen kell elterveznie jövőjét. – Az 1989-es rendszerváltás után a magyar érdekképviselet elmulasztotta kihasználni a Bolyai Egyetem újraindításának lehetőségét, ehelyett ma is tart egy nagyon lassú és ellentmondásos építkezés, mely máig nem tudta kiszabadítani a hátrányos kiszolgáltatottságból a nem véletlenül „vonalaknak” nevezett három magyar tagozatot a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen és a Színművészeti Egyetemen. Ön szerint közelebb visz-e az új oktatási törvény az erdélyi magyar felsőoktatás önállóságához? – Ezzel a kérdéssel két tanulmányomban is részletesen foglalkoztam, mindkettő a Romániai magyar felsőoktatás fehér könyve című kötetben jelent meg, Somai József és Csetri Elek akadémikus szerkesztésében. Jellemző volt, hogy a BBTE-ről egy aktív oktató sem mert részt venni a munkában, mert féltek a következményektől. Hogy csak a mai kontextusban lényegesnek tartott dologra térjek ki: a politika folyton mézesmadzaggal csalogatta vezetőinket, azaz folyton ígért valamit, de sosem adta meg. Ebből a legjellemzőbb az ún. Petőfi–Schiller Egyetem projektje, ami egy csapda. Az RMDSZ nyomására az akkori kormány kiadott egy rendeletet, amit aztán a Nagy-Románia Párt megóvott az alkotmánybíróságon, és ott el is bukott. Kimondták, hogy jogszerűtlen, így csak politikatörténeti esemény marad, semmi több. – A közvélemény talán el is felejtette ezt a fejleményt. Ön, aki akkoriban még aktívan politizált az RMDSZ-ben, azért is elégedetlen volt a tervvel, mert nem a Bolyai Egyetem újraindítását írta elő. – Éppen akkor hagytam abba az aktív politizálást. Az RMDSZ-nek 1998-ban döntenie kellett arról, bent marad-e a kormánykoalícióban. A Szövetségi Képviselők Tanácsa alelnökeként én vezettem le a miniparlament ama ülését, amelyen erről szavaztak. Akkor egyszerű többséggel úgy döntött a testület, hogy bent marad a koalíciós kormányban, annak ellenére, hogy előzetesen bejelentette: kilép, ha nem lesz külön magyar állami egyetem. Mellettem ült Somai József, az SZKT titkára, aki egyszer csak azt mondta: ebben a sarkalatos kérdésben csak kétharmados többség határozhatott volna, az pedig nem volt meg. Erre Somai József és Bodó Barna, az SZKT két vezetője megóvta a saját döntését. Benyújtottuk az RMDSZ szabályzatfelügyelő bizottságához a dokumentumot, hogy a döntés nem jogos, és vizsgálja ki az ügyet. A „legbájosabb” történetek közé tartozik, hogy a bizottság nekünk adott igazat, a döntés valóban nem volt jogszerű. Utána pedig egy hosszú, egyoldalas jogi csűrcsavarral megindokolta, miért nem kell mégsem megismételni a szavazást. – Mennyi idő telt el, amíg kiderült, hogy szabálytalan volt a szavazás? – Mintegy három hónap. Akkor mondtuk Somai Józseffel együtt, hogy abbahagyjuk a politizálást, mert nem tudunk olyan szervezetben maradni, amely elismeri, hogy a döntés nem volt jogszerű, de a szavazást mégsem ismételi meg. Mindketten lemondtunk a politikai tisztségünkről, én pedig 1999-től az egyetemen tanítok. Különben a politikai mézesmadzaggal való manipuláció azóta is tart, lásd a mostani koalíciós tárgyalásokat, a MOGYE magyar tagozata kapcsán támasztott feltételeket. Holott ez nem koalíciós kérdés kellene hogy legyen, mivel törvény van rá, amit be kellene tartani. A vásárhelyi felsőoktatási intézménynek nincs érvényes chartája, tehát nincs vezetősége sem, nem lehet senkit legálisan megválasztani. Ilyen egyszerű! Ha a jogainkat a hátsó ajtón, zsarolással akarjuk érvényesíteni, az még rossz fényt is vet ránk. – Ennek ellenére az úgynevezett intézetekre, és a belőlük alakuló tagozatra szükség van. De szabad-e idealizálnunk őket? – Egyetemszervezési szempontból világos a képlet, Magyarországon is létezik a tanszék mellett a departman. A tanszék kisebb szakmai csoport, nálunk eddig csak tanszékek léteztek. A departman nagyobb szakmai csoportot jelent, olyan struktúrát, amely általában több szakot szolgál ki azzal a bizonyos tárggyal, diszciplínával. Például a politológia a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen intézetként, nem tanszékként működik, vagyis az állam és jogtudományi karon nem katedra, hanem intézet, departman van. Jogosítványai ugyanazok, mégis egy magasabb fokozatnak tekintik. – És magába foglalhat tanszékeket is? – Igen, azokat is be lehet sorolni oda. Nálunk az teremt csapdahelyzetet, hogy ezzel új lehetőséget kínálnak arra, hogy a karokon belül a magyar szakok különböző tanszékeken dolgozó szakembereit összegyűjthessék. A BBTE politikatudományi karán három szakon működik magyar képzés: a politikatudományi, a kommunikációs és az újságíró szakon. Az lett volna a normális lépés, ha ezek a szakok besorolják egy főtanszék, „intézet” alá, tehát lenne egy magyar ernyő fölöttük. Nos, ez több esetben nem történt meg, s itt bizonyára személyes stratégiák játszanak közre. Hiszen egy román tanszéken belül létezik egy informális magyar tanszékvezető is, akinek nincsenek meg a jogosítványai, mégis annak számít. Nos, ha ő bekerül egy formális struktúrába, a három szaknak valakit ki kell jelölnie intézetvezetőnek. Ez azonban a személyes rivalizálás miatt sajnos megbukott. A nagy gond ezzel még az – és erről komoly vita folyt Kolozsváron –, hogy a törvény szerint sem a tanszékeknek, sem a departmanoknak (főtanszék, intézet) nincs jogi személyiségük, tehát a jogi önállóságot továbbra sem kapjuk meg. Egyedül arra nyílik lehetőség, hogy az intézetek szakmai kérdésekben dönthetnek, de a pénzügyi jogkör ehhez már nem tartozik hozzá. Szakmai vonatkozásban eddig az volt a gyakorlat, hogy mivel sok esetben a magyar és román szakok az akkreditációt közösen szerezték meg, tulajdonképpen sokszor a román akkreditációt terjesztették ki a magyarra. A szak ugyanaz volt, kettő vagy maximum három tárgy térhetett el a tanmenetben. Mi például a politológián azt mondtuk, nem tudjuk a magyar képzést kisebbségpolitikai diszciplína nélkül elképzelni, erre azt engedélyezték. Ennyi volt a szabadság. Mármost egy saját főtanszéken nyilvánvalóan az egész tanmenetet én tudnám összeállítani, de ez azt jelenti, hogy külön akkreditációnak is alávetem magam. – Vezethet-e ezek után az intézetek létrehozása önigazgató magyar tagozatok létesítéséhez? – Úgy vélem, hogy nem. Szakmai szempontból van valamelyest előrelépés, de intézményes szempontból nincs. Ahhoz, hogy a folyamat úgy alakuljon, ahogy mi szeretnénk, másra lenne szükség. Többen javasoltuk már, hogy egy új, Erdély-szintű struktúrát kellene létrehozni, amit rektori tanácsnak nevezhetnénk. Magyarországon, de Romániában is létezik a rektorok tanácsa, az egyetemek közti egyeztető fórum. Azaz a felmerülő problémákat előbb az intézményvezetők tárgyalják meg, elképzeléseiket közös nevezőre hozzák, és utána küzlik a politikummal. A mi esetünkben ez a Partiumi Keresztény Egyetem és a nemrég akkreditált Sapientia EMTE, az egyházi főiskolák, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar, illetve a Székelyföldre kihelyezett tagozatai, a MOGYE és a marosvásárhelyi Művészeti Akadémia magyar tagozatainak összefogását jelentené. Ma már nem 1998-at írunk, amikor a „Petőfi–Schiller-projekt” csapdájában vergődtünk, hanem létezik egy egész magyar felsőoktatási hálózat, melynek közös érdekei vannak, és saját jövőt tervezhet. Aztán a kidolgozott elképzeléseket az érdekképviselet elé kell terjeszteni, hogy az valóban azt érvényesítse, amit a közösség kér. Ma már nem csupán arról szól a történet, hogy újraalakítjuk a Bolyait, hanem arról, hogy az újraalakítandagyar állami egyetem kell nekünk, és visszasírjuk, ami volt, hanem az, hogy milyen magyar felsó Bolyainak e hálózaton belül mi legyen a szerepe. Ma már nem az a fő cél, mint 14 évvel ezelőtt, hogy mőoktatásra van szükségünk az új hálózati struktúrában. B. Kovács András Krónika (Kolozsvár) 2012. december 14.Könyvbemutatók és –vásárok az Erdélyi Múzeum EgyesületnélKönyvbemutatóra várja az érdeklődőket az Erdélyi Múzeum-Egyesület hétfőn, december 17-én 17 órától az EME székházában. Bemutatásra kerülnek: Sándor Katalin: Nyugtalanító írás/képek; Németh Boglárka: Aspect and Stativity in Hungarian; Berki Tímea: Magyar-román kulturális kapcsolatok a 19. század második felében című köteteik. A köteteket bemutatják: Dánél Móna, Kádár Edit, Keszeg Anna. Házigazda: Biró Annamária Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2012. december 19-én, szerdán 17 órától tartja hagyományos könyvbemutatóval egybekötött karácsonyi könyvvásárát az EME székházában (Jókai/Napoca utca 2-4. szám). Bemutatásra kerülnek: Köleséri Sámuel tudományos levelezése 1709-1732; Csetri Elek: Kelemen Lajos élete és munkássága A köteteket bemutatják: Font Zsuzsa és Kovács András. Házigazda: Sipos Gábor maszol.ro 2012. december 17.Karácsonyi könyvvásárt tart az EMEAz Erdélyi Múzeum-Egyesület december 19-én, szerdán 17 órától tartja könyvbemutatóval egybekötött karácsonyi könyvvásárát kolozsvári székházában (Jókai/Napoca utca 2–4.). A Köleséri Sámuel tudományos levelezése 1709–1732 és Csetri Elek: Kelemen Lajos élete és munkássága című köteteket Font Zsuzsa és Kovács András mutatja be. Házigazda: Sipos Gábor. Krónika (Kolozsvár) 2012. december 21.Tudományt karácsonyra – Karácsonyi könyvvásár KolozsváronAz utóbbi években hagyománnyá vált, hogy a kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület Karácsony előtt könyvbemutatóval egybekötött könyvvásárt szervez. Ilyenkor kedvezményes áron lehet beszerezni a kiadó legfrissebb köteteit. A kolozsváriak kapnak is az alkalmon, hiszen egy-egy ilyen könyvcsomag ideális ajándék lehet a fa alatt. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában Köleséri Sámuel tudományos levelezését és Csetri Elek posztumusz művét, a Kelemen Lajos élete és munkássága című kötetet mutatták be. Az Erdély történetét legalaposabban ismerő tudós és legendás levéltáros, a marosvásárhelyi származású Kelemen Lajos életéről szóló kötetet a 2010-ben elhunyt Csetri Elek professzor kézirata alapján Jánó Mihály rendezte sajtó alá. Dr. Jánó Mihály, művészettörténész: „Úgy látom, hogy van is érdeklődés irántuk. Kelemen Lajos iránt amúgy is mindig volt mert hiába, hogy ő szórta az ismeretet magából, de azért még mindig nagyon sok titok fedi, mint a zseniális, nagy történész-tudósokat mindig körüllengi valami titok.” Ez a vásár nagyon jó alkalom arra, hogy a kolozsváriak az Erdélyi Múzeum Egyesületnél megjelent legfrissebb, tudományos tematikájú köteteket megismerjék. - Sokszor fordult elő az elmúlt időszakban is, hogy néhány frissen megjelent könyv bemutatóját erre az időszakra időzítettük, most hétfőn is volt, meg ma délután is, tehát nem csak a régebbi, idén, vagy tavaly megjelent köteteink kaphatók ilyenkor leszállított áron, hanem a legfrissebbek is. – mondta Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke. A EME karácsonyi könyvvására változatos tematikájú könyveket kínál. Kapható itt történeti, nyelvészeti, és technikatörténeti írás. A köteteket ilyenkor jelentős árkedvezménnyel lehet beszerezni. erdely.tv Erdély.ma 2013. október 25.Nagyszabású Bethlen-konferenciaHáromnapos nemzetközi történészkonferencia kezdődött tegnap Kolozsváron Bethlen Gábor és Európa címmel, a nagy erdélyi fejedelem trónra lépésének 400. évfordulója alkalmából. A jelentős esemény rendezői: a Babeş–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A csütörtök délutáni megnyitónak a BBTE központi épületének Aula Magnája adott otthont. Köszöntőbeszédében Ioan Chirilă, a BBTE szenátusának elnöke arra emlékeztetett, hogy Bethlen Gábort Erdély Machiavellijeként is emlegetik. R. Várkonyi Ágnes (ELTE) fejedelmünk elismertségét domborította ki a korabeli Európában, míg Papp Klára (Debreceni Egyetem) szerint a magyarországi és erdélyi együttgondolkodással sikerül feltárni sok eddig homályba merülő tényt. Sipos Gábor EME-elnök szintén az összefogás hasznosságára utalt, és reményét fejezte ki, hogy a tanácskozáson bemutatott előadásokat szerzőik tanulmányokká kerekítik ki, amelyeket majd közös kötetben adhatnak ki. Soós Anna (BBTE magyar tagozati rektorhelyettes) Bethlen Gábor elkötelezettségét emelte ki, amellyel a fejedelemnek sikerült a nagyhatalmak szorításában is megteremteni Erdély aranykorát, miközben a tudományt is jelentősen támogatta. A megnyitón „moderátori” szerepkört betöltő Rüsz-Fogarasi Enikő történész (kolozsvári Magyar Történeti Intézet) bejelentette, hogy a konferenciát a Bethlen-korszakot alaposan kutató és ismerő Imreh István, Demény Lajos és Csetri Elek emléke előtti tisztelgésnek is kell tekinteni. Ezt követően Egyed Ákos elnökletével plenáris ülés következett. A tanácskozás ma és holnap szakosztályi előadásokkal folytatódik. A megnyitón jelen volt Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja is. Szabadság (Kolozsvár) 2013. november 7.Bemutatni múltunkat nemzetközi síkonDr. Rüsz-Fogarasi Enikő történész, 1991 óta a Babeş- Bolyai Tudományegyetem oktatója. Szakterülete a késő középkori és kora újkori Erdély története. A BBTE Történelem és Filozófia Kar docense, a magyar oktatásért felelős dékán-helyettese. Ami azt is jelenti, nem csak a didaktikai, hanem az ügyintézési készsége is dicséretes. Az oktatásszervezői tevékenységéért az egyetem többször is „Az év menedzsere- BBTE” díjjal tűntette ki (2009, 2010, 2011). A Kolozsváron 2013. október 24-26. között tartott „Bethlen Gábor és Európa” nemzetközi konferencia egyik fő szervezője volt. Tanárai között megtalálhatjuk az erdélyi történészek kiválóságait, mint: Bodor András, Benkő Samu, Csetri Elek, Jakó Zsigmond. 2011-ben habitált az ELTE Bölcsésztudományi Karán. A történelemoktatásnak a szerepéről, a jövő kutatóinak feladatáról, és a diák- támogatási lehetőségekről kérdeztem. – Önazonossági tudatunk szempontjából, miért fontos a történelem ismerete? - Ismervén gyökereinket, a jövőnk kiépítésének fontos tényezője lehet. Ezért nagy szükség van jól képzett történészekre. Nagyon felelősségteljes munka hárul ránk. Minél jobban feltárjuk múltunkat, és be tudjuk bizonyítani a valós tényeket, annál világosabban, tudjuk kutatási eredményeinket megfogalmazni. Nem egy esetben külföldön élő, de valamikor innen elszármazott egyének, vagy azoknak leszármazottjai keresnek meg minket. – Publikációs lehetőségek milyenek? - Két kötet jelent meg angol nyelven, olyan tanulmányokkal, melyek Erdéllyel foglalkoztak. Mivel Közép Európa kevésbé ismert a világ történelmében, ezért kell erre felhívnunk a figyelmet. A világban állandó változások vannak, ezért a jelenséget figyelembe véve, kell cselekednünk. – Az utánpótlás? - Amikor én felvételiztem, hárman kerültünk be. Most, a 2013-2014-es tanévben 300 hallgató került be. Ezeket a lehetőségeket továbbra is lehet fejleszteni. – A jövő történészének mi lenne a feladata? - Erdély magyar történészének a feladata: hangsúlyosan kell múltunkat bemutatni, nemzetközi síkon is. Meg kell találni azokat a jelzőket, amelyeket a többség is el tud fogadni. De úgy, hogy az igazságon ne változtassunk egy centit sem. Ez esetben főleg a tankönyvekre gondolok. De minden szónak súlya van. Ezért kell minden szót jelentésének megfelelően használni, mert a történelmi igazságot tartalmazza. De úgy, hogy az idegen nyelvűek is érezzék, miről beszélünk. Ezért lenne szükséges hosszabb időszak a tankönyvek megírásához. A diákok számára kellemesen megírt tankönyveket kell a kezükbe adni. A középiskolásoknak megírt tankönyvekkel kezdődik minden jó történelmi oktatás. – Milyen a középiskolás könyvek nyelvezete? - A jelenleg a középiskolásoknak megírt tankönyvekben elég sok a hiba. Elég sok, jó tollú történészünk van. A többségi történészek többen vannak. A kisebbségiek érthetően kevesebben vannak. Sokszor kell kompromisszum készségből vizsgáznunk. Vannak publikációk, melyek csak a szakmának szólnak. Az egyetemi tanár karrier megkövetel bizonyos számú publikációt, melybe az oktatási jelleg alig fér be. Az egyetemi oktatás nem tévesztendő össze a középiskolás oktatással. A jövő nemzedéke ügyesen megtalálja a helyét. Jó tollúak. Sokkal közelebb tudnak állni a nyugati publikációkhoz. Könnyebben kerülnek be a nyugat- európai egyetemekre. A hálózatban is jobban tájékozódnak. De van még tennivaló elég. Nagyon fontos, tudjanak rólunk Nyugaton. Amerikában van egy nyitottság felénk, amit ki kellene használni. Az amerikai nyitottság valós kutatásokra alapozó valóság. Nem a szélsőséges ötletek után való kutatások. Felénk olyanok jönnek, akik elkötelezettek a magyar történelem felé, az erdélyi magyarság felé. Ha hőzöngő írásokat írunk, nem biztos, hogy szolgáljuk a magyar ügyet. – A mesteri fokozat elnyerésében milyen lehetőségek vannak? - Két lehetőség van. Az egyik nemzetközi kapcsolatú, melyen minimum 15-en vannak. – A lemorzsolódás mennyi? - Nem olyan, mint a román vonalnak. Ez köszönhető annak, hogy meg van a saját szerveztünk, mint például a Kolozsvári Magyar Diákok Szervezete, mely funkciónál. Az új diákokat elviszik egy városi sétára, bemutatják nekik azokat a helyeket, melyeket egy Kolozsváron tanuló diáknak illene tudni. Még a kocsmákba is. Szerintem ennek is köszönhető az az aktív élet, amit itt élhetnek. Minden csoportnak van egy vezetője. Ezek közelről látják, mi történik. Ha valakinek problémái vannak, igyekeznek megoldani. Még bentlakást is tudunk nyújtani. Akinek szüksége van szállásra, azt meg is kapja. Amióta én foglalkozom ezzel a kérdéssel, nem tudom, hogy magyar diák ne kapott volna lakást. – Más karokon tanuló diák beülhet órát hallgatni, ha előzőleg erre engedélyt kért? - Igen. Van rá példa. De mivel ez nem igen jut el a diákokhoz, nem hiszem, hogy 4 félév magyarság történetét végig tudnak törésmentesen hallgatni. Pedig olyan szakemberek tanítják nálunk, akiknek kutatásai igen figyelemre méltóak. Rendkívül jól ismerik ezeket az időszakokat, a középkort Vekov Károly, a korai kor történetét Sipos Gábor. Arra is van lehetőség, hogy a szakkörökön, bemutató előadásokon, ismertessék legújabb eredményeiket. Ezek nyitottak bárki számára. A fiatalok nagyon lelkesek. Soknak lehetősége van külföldi egyetemeken tanulni. Minden magyar egyetemmel van szerződésünk. Rengeteg hálózattal kapcsolataink vannak. Szemmel látható az a nyitottság, ami ezen a területen dominál. – A Romániában élő, sikeres magyar vállalkozók részéről volt- e valamilyen érdeklődés a BBTE magyar vonalával kapcsolatban? Olyan jófejű, de szerény anyagi körülmények között élő megsegítésével kapcsolatban? - Ilyen fajta megkeresésünk nincs. De értesültem, a Székelyföldről volt anyagilag támogatott gyermek. Egy volt tanítványunk, mint vállalkozó támogatott egy arra érdemes tanítványunkat. Ellenben a történelmi egyházak ilyen jellegű támogatást tudnak megvalósítani. Szakmai gyakorlat formájában már tudunk ilyen jellegű lépést tenni, az Erasmus programon belül. Három hónapot kell tölteni szakmai berkekben, ahol nagyon sokat tanulhatnak. Nem kis anyagi támogatással. Ezt a rendszert kezdjük kibővíteni a saját diákjaink számára. Ezért léteznek a szakmai gyakorlatok, ahol bő lehetőségek vannak. Ezeket kell jobban kiszélesítenünk. Az Erasmus program lehetőségeit maximálisan kihasználva, képezni kell a diákokat. Minden arra lehetőséget kapó diáknak önérdeke. Felvenni azt a jó értelembe vett harci kedvet, mely az életben való megvalósulásodat segíti elő. Így érdemes diáknak lenni a XXI. század elején. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2014. április 5.Kőrösi Csoma Sándor és családja az anyakönyvek tükrében (230 évvel ezelőtt született a nagy Kelet-kutató)Bölcsőjét Háromszéken, a Keleti-Kárpátok hegytömegének lábánál ringatták. A századok folyamán, akár a legtöbb székely településen, az egykor egységes székely társadalom itt is nagy szerkezeti változáson ment át. A tizenkilencedik század elejére Kőrös lakosainak nagy része már az aránylag egyforma határőri katonai rendből és aránylag kisszámú jobbágyból, továbbá egy papból, egy tanítóból és egy-két cigány családból tevődött össze. Bizonyság erre, hogy a születési anyakönyvben 1830–1847 között bejegyzett gyermekek közül 215 származik gyalogkatona családból és csak 37 jobbágycsaládból, illetve egy-egy papi, illetve cigány családból. A látszólag egyenrangú gyalogkatonák között volt egy jobb módú réteg is Kőrösön, amit a Csoma, Gecse, Nagy, Ördög, Debreczi, Csorja, Dancs, Teleki, Bernád nevűek képviseltek. Ezek közé tartozott Kőrösi Csoma Sándor apja, Csoma András is, hiszen már a Székely Határőrség megalakulásának első évtizedeiben ő töltötte be a faluban a mindenható káplár szerepét. E jobb módú, hétgyermekes katonacsalád hatodik gyermekeként született Csoma Sándor. Napjainkban sok téves nézet él róla a köztudatban, és életrajzában sok a kiegészíteni való – írja Csetri Elek professzor, az egyik legjelentősebb hazai Csoma-kutató. Az anyakönyvekről szóló digitális felvételek birtokában – meglehetősen alapos kutakodás után a Csoma-irodalom e „kiegészíteni valójához” szeretnék hozzáadni valamit, néhány – fikcióból származó – téves nézetet tisztázni, eddig ismeretlen adatot bemutatni, illetve felvetni egy-két megválaszolásra váró kérdést. Ki is volt Kőrösi Csoma Sándor? Nekünk, háromszéki székely-magyaroknak, (ahogyan ő is nevezte magát) büszkeségünk, aki „lerakta a modern tibetológia alapjait”, amikor „Tibet nyelvét és irodalmát feltárta a tudomány számára”, összegyűjtve és betűrendbe szedve e nyelv 40 000 szavát. Ezt felhasználva 1834-ben kiadta az angol–tibeti szótárt és a tibeti nyelvtant. Ezenkívül elkészítette a szanszkrit–tibeti–angol szótárt is. E munkák befejezése után Buddha élete tanulmányozásához kezdett, és „a tibeti kánonnak Buddhára vonatkozó részeit foglalta tömören össze”, még két fontos tanulmányt tett közzé a csak tibeti nyelven fennmaradt buddhista tanításról, majd ezeket követve 1838-ban a buddhizmus különböző rendszereiről. Közben sohasem mondott le eredeti célkitűzéséről: a magyarok őshazájának megtalálásáról. Nyelvészeti és vallási kutatásait igen nagy nehézségek között, legtöbbször „hideg és nélkülözés” közepette végezte a zanglai lámakolostorban, később Kamumban a kolostor mellett lévő „viskóban”, amit az őt meglátogató dr. Gerardtól tudunk. Csoma-kutatók számos életrajzi regényt, tanulmányt írtak, különleges élete több költőt megihletett, de a gyermekkorára és a családjára vonatkozó egyházi anyakönyvet – amely e kor talán egyetlen hiteles forrása – sem a régi, sem az új kutatók nem tanulmányozták kellőképpen, az utolsó hét-nyolc évtizedben pedig senki (bizonyság a levéltárban lévő kötetek olvasói kimutatása!). A gyermekkort – főleg a regényírók – pontatlan adatokkal, fikcióval töltötték ki, amelyet a későbbi életrajzírók, lexikonok szerkesztői (újabban a világháló is) átvettek. Ezért van napjainkban is „a sok téves nézet és életrajzában a sok kiegészíteni való”. Az életrajzírók között Duka Tivadar az első, majd az ő munkáját felhasználva és kiegészítve W. W. Hunter írt angol nyelven könyvet Kőrösi Csoma Sándorról. Mindketten sok értékes adat mellett olykor nem létező – a korra jellemző romantikus – adatokkal is színezték az életrajzot. Ezekből merít Baktay Ervin, aki végigjárta Csoma útját. Később Benedek Elek is, aki szegény családnak véli a Csoma Andrásét, holott a káplárság már önmagában írástudást és jobb módot tételez. A kőrösi származású Debreczy Sándor, bár tanulmányozta az anyakönyveket, több olyan adatot közölt, amely nincs összhangban az általam találtakkal. Napjaink kutatóinak egy része, Le Calloc’h, Szilágyi Ferenc a születési évet is kétségbe vonják, mert az útlevélben 1819-ben 32 évesnek tünteti fel magát, s ezek szerint – „több kortárs véleményével alátámasztva”, állítják a nevezett szerzők – 1787-ben kellett születnie. Csakhogy az anyakönyvben ebben az évben nem találunk ilyen bejegyzést! Csupán a keresztelés dátuma, l784 Aprily 4. szerepel. Az egyik legnépszerűbb könyv szerzője, az említett Debreczy Sándor azt írta: „Csoma András és Gecse Krisztina házasságából hét gyermek született, öt leány és két fiú. Az elsőszülött Ágnes 1772-ben el is halt. Két év múlva Julianna született. 1776-ban Zsuzsanna szintén elhalt, a két évre rá született Krisztina, édesanyja örömére életben maradt. A leányok hézagos sorát 1781-ben Mária zárta, ki születése után elhalt nővérei sorsát követte. Csoma András hatodik gyermeke, első fia, Sándor volt. A megpróbált családot 1788-ban az utolsó gyermek, Gábor egészítette ki.” Tehát úgy vélte, hogy három lány már csecsemőkorában elhalt. Azonban hiába keressük a Debreczi Sándor által említett, csecsemőkorban elhunyt kislányok nevét a születésük évében elhaltak között, mind Ágnes, mind Susa nevét csak 1805-ben találjuk. A következő évben hal meg Susa „törvénytelen ágyból” született kislánya is. Tehát Ágnes 33 éves, Susa 29 éves korában hunyt el. Nem volt hosszú életű a két férjhez ment lány sem. Júlia (Dancs Józsefné) 1820-ban halt meg szárazbetegségben (TBC). Krisztinát nem találtuk meg, de Csoma Sándor 1835-ben írt végrendeletében ez áll: „Nemkülönben testvérem szívére kötöm, hogy a szerencsétlen Annát, már rég megholt Krisztina néném nagyobbik lányát mindenben segítse.” Anna ugyanúgy törvénytelen ágyból született, akárcsak a „Júlis lánya, Maris”. Az ötödik lány, Mária hároméves korában halt meg. Hacsak ez a Mária nem egy másik, Csoma András ugyancsak 1784-ben született, csecsemőkorban meghalt lánya, aki feltételezésünk szerint Csoma András káplár úr első házasságából született. Ugyanis a káplár úr 41 éves volt, amikor Gecse Krisztinától megszületett Ágnes nevű lánya. Kőrösön, de különösen a Gecse családban abban az időben sok a fiatalon, szárazbetegségben elhunyt ember. A legfiatalabb testvér, Gábor is 62 éves korában hunyt el, a felesége szintén fiatalon, szárazbetegségben halt meg, és a gyermekei közül is négyen. Feltételezhetjük, hogy Kőrösi Csoma Sándor a végzetes malária mellett krónikus gümőkórban is szenvedhetett, s így 58 éves korában könnyen végzett vele a frissen szerzett maláriás betegség. Nos, ezek csak egy orvos-helytörténésznek a kellően nem tanulmányozott keresztelőkönyvben talált adatai és az azokon való töprengés keltette hipotézisei, látván a családban előforduló alacsony életkort. Hozzáértő Csoma-kutatóknak talán ezen is érdemes elgondolkozniuk. Dr. Nagy Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. augusztus folyamánCsendes jubileum- Megjelent a zilahi Hepehupa 50. száma – „Hiába él, aki senkinek sem használ.” (Báthori István) Lehet-e, szabad-e a Szilágyságban – Zilahon – művelődési folyóiratnak találóbb címet adni? Abban a tájhazában, melynek nevét Báthori István, Ilosvai Selymes Péter, Wesselényi Miklós, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Bíró Lajos… s még oly sok híresség emelte a magyar szellemi élet jelképes Pantheonjai sorába, természetes gesztus, hogy egy irodalmi lap fejlécén, címlapján Ady Endre híres versének – Hepehupás vén Szilágyban – sorai visszhangozzanak bennünk, mely egyszerre utal a történelmi vármegyére s annak természeti adottságára, melyről Beke György (1927– 2007) oly érzékletesen, ihletetten ír az 1975-ben megjelent riportkötete – Szilágysági hepehupa – Prológusában: „Maga a természet írta elő, mikor e tájat megalkotta. Egymásra szabadítva hegyeket-dombokat, hogy mindegyre összeugorjanak, de békítve is őket, hogy szorításuk elernyedjen, ölelés válhasson belőle. A Szilágyságról csak ezzel lehet kezdeni a krónikát: a hepehupával… (…) Erről a hepehupáról sokáig azt hittem – tán van még, aki így hiszi –, hogy szép hasonlat, költői kép csupán, hangzatos, el lehet játszani vele. E táj megtanít, hogy ez itt nem díszlet, hanem lényeg. (…) Dombról völgybe, lefelé száll, szalad a hepehupás táj, ez a törvénye. De a völgy aljából következik megint a domb, a kapaszkodó, minél mélyebb a táj bugyra, annál meredekebben, törvény ez is, szilágysági parancsolat. Nyugtalanító, de meg is nyugtató szabály.” A látvány ihlette természeti képet – mutatis mutandis – kivetíthetjük a tájegység történelmére, szellemi életének Petri Mór 1901-ben megjelent monográfiájából kiolvasható hullámmozgására is, melynek csúcsain ott találjuk a Református Kollégium megalapítását (1646), a Wesselényi Egyesület létrehozását (1883), a Wesselényi– és a Tuhutum-szobor felavatását (1902), a történelmi megye városaihoz – Zilah, Szilágysomlyó, Zsibó, Szilágycseh, Tasnád… – köthető megannyi társadalmi, művelődési eseményt, melyek meghatározták arculatát, szellemi életének alakulását. Közéjük tartoztak a megyeszékhelyen indított, megjelent lapok – Szilágy (1877), Szilágy és Vidéke (1883), Szilágy-Somlyó (1883)… –, amelyek nem csupán egy táj információs igényét voltak hivatottak kielégíteni, hanem közvéleményt formáltak, igényes szellemiségükkel a közösség műveltségi szintjének emelését is szolgálták. Az 1968-as területi-adminisztrációs átszervezés következtében robbanásszerűen felduzzasztott megyeszékhelyen a magyarság arányszáma mélypontra süllyedt. De az 1989/90-es fordulat valósággal tűzbe hozta, egységbe kovácsolta, cselekvésre buzdította a megye szellemi embereit. Az első hónapokban létrejött az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Közművelődési Egyesület helyi fiókja, a Szilágy Társaság, A Pro Zilah Egyesület, a szilágysomlyói Báthori István Alapítvány, a Zilahi Kincs Gyula Alap, a szilágycsehi Tövishát Kulturális Társaság… Újraindul a Szilágyság hetilap (1991). 2000-ben megalakul, s egy év múlva szilágysági művelődési folyóiratként, negyedéves periodicitással jogi bejegyzést is nyer a Hepehupa, melynek első száma 2002 januárjában jelent meg. A kezdettől igen igényes tartalmi és nyomdai kivitelezésben megjelenő lap alapítója és kiadója Major István nyomdatulajdonos, a zilahi Color Print kft ügyvezető igazgatója, támogatói sorában pedig ott találjuk a Szilágy megyei tanácsot, a Szilágy Megyei Művelődési és Művészeti Központot, a Communitas Alapítványt. A megpezsdült szellemi mozgalom animátorai között meghatározó szerepet vállal a Petri Mór-díjjal kitüntetett Fejér László újságíró, aki a kezdetektől főszerkesztőként jegyzi a lapot, továbbá tanárok, múzeumi szakemberek, kutatók, képzőművészek, a kulturális élet jeles személyiségei. A Hepehupa lett a tájegység első magyar nyelvű művelődési kiadványa, hisz korábban csak hetilapok léteztek. A folyóirat céljairól a főszerkesztő tájékoztatott: „A kiadvány induláskor kitűzött célja a helybeli – szilágysági és innen elszármazott – szerzőknek közlési lehetőséget nyújtani. Előzőleg helytörténeti, néprajzi tanulmányok, irodalmi alkotások csak rétegkiadványokban, illetve magyarországi lapokban jelenhettek meg. A folyóirat szilágysági jellegét biztosítják a Szilágyság-kutatás témakörében – a Gyökerek rovatban – közölt tanulmányok: helytörténet, művelődés-, művészet- és gazdaságtörténeti munkák, néprajzi és népköltészeti gyűjtéseket összegző dolgozatok, egyháztörténeti írások. A kiváló helyi szerzők és kutatók mellett helyet kaptak a lapban szilágysági témákat feldolgozó, az egyetemes magyar kultúrértékeket bemutató írások szerzői is. Közülük említeném Papp Zoltán debreceni és Kovács Miklós váci történészt, Halász Péter budapesti néprajzkutatót, Karácsonyi Károly, Németországban élő természettudóst, dr. Kiss László szlovákiai orvos-történészt, Bíbor Mátét, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár levéltárosát, egyetemi oktatót, Petkes József képzőművészt és néprajzost… Az elmúlt években megjelent sorozatok közül említeném Kovács Miklósnak a volt Wesselényi Kollégium történetét, Lóga Zsoltnak a szilágysági vasúthálózat kiépítését bemutató dolgozatát, a nemrég elhunyt Majos Miklós tanárnak a szilágysági kertész-falvak életét bemutató írásait. Föltétlen szólnom kell az évfordulókhoz kötődő tematikus számokról: Ady Endre zilahi életéről (2002), a kuruc szabadságharc 300. évfordulójáról (2003) – e számban közöltük Tóth–Máté Miklós: Rodostó című egyfelvonásos drámáját, amelyet Kassán mutattak be először –, továbbá a Munkácsy Mihály alkotásainak csíkszeredai kiállítása alkalmával született írásokat… Fölvállaltuk a helyi, illetve innen elszármazott írók és költők – Simonfy József, B. Simon György, Müller Dezső, Boda Edit, Kiss Lehel, Győrfi Simone, Fazakas László… – alkotásainak közlését. Ugyanakkor helyet kap a lapban a magyar nyelvterület számos alkotója: a kárpátaljai Vári Fábián László, az anyaországi Újházy László, Devecseri Zoltán, Borbély László, Villányi László, Grendel László… Verssel, prózával volt jelen a lapban a szebeni származású Franz Hodjak, az amerikai Peter Cooper… Irodalomtörténeti témájú írásaink hasonlóképpen tágítják azt a szellemi kört, ami olvasóink tájékozódását segíti. Nagy figyelmet fordítunk a megye képzőművészeti életének bemutatására. A lap »minitárlata« az első és hátsó borítókon színes reprókban, igényes nyomdai kivitelben járul hozzá a kiadvány tematikus palettája megjelenítéséhez. Szabó Vilmos, Barta Ilona, Adorján Ilona, Sepsi József, Hajdú Attila, Szervátiusz Jenő, Wagner Péter alkotásai, továbbá a New York-ban élő Frank Deak fotóművész szilágysági, illetve a világ más tájain készült fekete-fehér és színes képei számottevően gazdagították, emelték a művészeti rovat fényét. A tematikai gazdagságot jelzik a lapban közölt tudományos munkák, Egyed Ákos, a nemrég elhunyt Csetri Elek, Vékov Károly, Kozma Dezső, Péntek János szilágysági vonatkozású vagy általános témát feldolgozó munkái a lap szélesebb beágyazódását szimbolizálták, növelték értékét és ismertségét. A 10. évfolyam idején végzett összegzés szerint a Hepehupa hasábjain száznál több szerző 1226 írása jelent meg, ebből 110 tanulmány, 57 néprajzi dolgozat, 25 önéletírás, számos vers, kisregény, regényrészlet, dráma, vallási tárgyú dolgozat, könyv- és lapismertető jelent meg. Folyóiratunk népszerűsítését, ismertetését szolgálták az olvasókkal szervezett találkozók a megyében, továbbá Kolozsváron, Szebenben, Nagybányán, Szamosújváron, Nagyváradon, valamint a határainkon túl: Budapesten, Győrben, Gyulán, Bécsben… Munkatársaimmal – Bekő N. Ildikó, Kiss Lehel, Kovács Kuruc János, Lakóné Hegyi Éva, László László, Zsigmond Attila, Szőke Anna, Major Éva, Niculaş Tudoran Cristian – azon munkálkodunk, hogy az induláskor felvállalt szolgálatunkat és szerepüket a lehető legjobban teljesíthessük.” Egy maroknyi csapat zászlajára írta, hittel vallja Báthori István erdélyi fejedelem szavait: „Hiába él, aki senkinek sem használ.” Ez a kitűnően szerkesztett lap, a kiváló nyomdai kivitel is igazolja, hogy áldozatos hittel és munkával ki lehet emelkedni a hepehupa völgyeiből, hogy a kommunista diktatúra idején palackba zárt jó szellem, a nyilvánosságtól eltiltott, a tevékenységében korlátozott, a béklyóitól megszabadult alkotó akarat csodákat tud teremteni. Ilyen csodaszámba menő siker a Hepehupa ötven száma – távol a tudományos, kulturális centrumoktól, jelezve azt, hogy a használni akaró, a tájhaza és lakói, az egyetemes magyar szellemi élet szolgálatára elszegődött, ihlettel és cselekvő akarattal megáldott személyiségek valóban hasznára lehetnek a magyar kultúrának és szellemi életnek. Máriás József, Művelődés (Kolozsvár) 2014. december 2.Dr. Héjja Julianna Erika, a Békés Megyei Levéltár fő levéltárosának előadása a Kovách Géza-emléknaponArad krónikása, Kovách Géza történész-tanár tudományos munkássága Működése fő színterén, Aradon nehéz Kovách Gézáról szólni. Itt, ebben a városban és javarészt a Csiky Gergely Főgimnázium falai között telt életének java része. Sokak személyes ismerőse volt a tíz éve elhunyt tanár, a tudós, az ember, a barát, mindenki Gazsija. A róla kialakult kép – különösképpen a tudósportré – a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárába, Gyulára került irathagyatéka alapján tovább finomítható. Kovách Géza 1925. december 22-én született Székelyudvarhelyen. Alapfokú iskoláit 1936–1940 között a zilahi református elemiben, gimnáziumi tanulmányait ugyanitt, a Wesselényi Kollégiumban folytatta. A múlt iránti érdeklődése már ekkor megmutatkozott, ötödik osztályban a magyar történelmi versenyvizsgán jutalomban részesült. A középiskolai évek alatt osztálytársával, az író, szociográfus László-Bencsik Sándorral (1925–1999) diáklapot is szerkesztett. 1944-ben érettségizett, de a háború és a hadifogság miatt csak 1946-ban iratkozhatott be a kolozsvári Bolyai Egyetemre. 1948-ban itt végzett történelem–néprajz–földrajz szakon. Tanulmányai befejezését követően egy évig a Gunda Béla vezette Néprajzi Intézetben gyakornokoskodott. Ennek a nyitott, rendkívül közvetlen fiatal professzornak sikerült hallgatói körében a néprajz iránti érdeklődést felkelteni, közös terepbejárásokat szervezett, sőt aktív gyűjtőmunkára is serkentette őket, s a társszerkesztésében Budapesten megjelenő rangos folyóiratban, az Ethnographiában publikálási lehetőséget is biztosított számukra. Kovách Géza is már 1947-ben megbízást kapott egy Gunda-szemináriumon – a gyermekkorában meghatározó szerepet játszó helyszín – Zilah mészárosai szokás- és szókincsanyagának összegyűjtésére. Hozzá hasonlóan a többi diáktárs – Kós Károly, Faragó József, Nagy Olga, Palkó Attila – aktívan bekapcsolódott az anyaggyűjtésbe. Valamennyien komoly veszteségként élték meg a történelmi sorsfordulást, amelynek nyomán a professzor magyarországi tanártársaival együtt 1948 tavaszán kénytelen volt a Bolyai Egyetemet elhagyni. Gunda Debrecenben kapott katedrát, ahol rövid időn belül európai hírű tanszéket szervezett, de közben folyamatosan ápolta kolozsvári kapcsolatait is. Még az ő ösztönzésére készült el Kovách Géza első nyomtatásban megjelent írása, egy román folklorista, Gheorghe Pavelescu Bihar-hegységben végzett kutatásait összegző tanulmánykötetéről írt recenziója. A könyvismertetést 1948-ban a már említett Ethnographia közölte. Egy évvel később ugyancsak az Ethnographiahozta Kovách Géza első önálló, a szilágysági népi űrmértékekről szóló szakcikkét is. Gunda Béla jelenléte, közvetlen útmutatásai híján a biztató néprajzos indulás megfeneklett, s Kovách Géza a kolozsvári egyetem középkori történelmi tanszékére került, ahol 1948–1951 között Jakó Zsigmond asszisztense lett. A professzor felkérésére 1948-ban a bomló zilahi céhrendszer (fazekasok, csizmadiák, tímárok, gubások) sajátosságait vizsgálta meg. 1949-ben újabb megbízást kapott a Szilágy vármegyei (Közép-Szolnok, Kraszna) és a zilahi levéltárak felmérésére. Az ott látottakról írt jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy Jakó Zsigmond 1950 nyarán egy munkacsoporttal szállt ki Zilahra a pusztulásnak kitett anyag megmentése érdekében. A csapat tagja volt Kovách Gézán kívül Dani János, az Erdélyi Múzeum levéltárosa, két fiatal történelemtanár, Szabó Klementina és Szőcs Gyula (a későbbi Bartók-kutató) és Vágó Béla egyetemi tanársegéd, utóbb a haifai egyetem professzora. A II. világháború utáni iratmentés kiterjedt a hadadi Wesselényi, a bonyhai Bethlen család levéltárára is, de gondoskodtak a zilahi fazekasok céhleveleinek múzeumba helyezéséről is. 1950-ben a nagyváradi püspöki levéltár közép- és koraújkori részét juttatták megfelelőbb viszonyok közé. Ez az irategyüttes különösen jelentős forrásértékkel bírt, ugyanis Bihar vármegye és Nagyvárad város XVIII. század előtti levéltára rendkívül hiányos volt. Az ekkoriban, az 1940–50-es évek fordulóján megismert és biztonságba helyezett iratanyag évekre szóló kutatási témát jelentett a fiatal Kovách Géza számára, bár 1951-től a tudományos munka évtizedeken át csak mint szabadidős tevékenység lehetett jelen az életében. Kovách Géza ugyanis kénytelen volt megválni kolozsvári egyetemi állásától is: 1951-ben Aradra helyezték, először a külvárosi, Mosóczy-telepi iskolába került, majd rövid időre a tanítóképzőbe, végül 1954-től a magyar reál-humán líceum tanára lett, innen vonult nyugállományba 1986-ban. Teljesítménye, elért eredményei különösen a kényszerű váltás figyelembevételével értékelődnek fel. Az 1950-es évek első fele nemcsak Kovách Géza pályakezdése, hanem az erdélyi magyar történetírás egésze szempontjából is válságos időszak volt. A közlési lehetőségek rendkívüli módon beszűkültek, a cenzúra és a nyelvi nehézségek bénították a színvonalas munkát, sok írás az íróasztalfiókok mélyén pihent. Az évtized első felében jórészt munkásmozgalmi írásokat és alkalmi jubileumi megemlékezéseket bocsáthattak közre. Az oldódás jeleként 1956–1957-ben megjelent a Bolyai Farkas- és Kelemen Lajos-emlékkönyv, és a háború utáni általános fejlődésnek megfelelően – ahogy Jakó Zsigmond fogalmazott a menekülés egyik formájaként a cenzúra és a politika durva és szakszerűtlen beavatkozásai elől – a társadalom-, művelődés- és gazdaságtörténeti kutatásokra helyeződött a hangsúly. A kijelölt úton haladt Kovách Géza is, aki a Gunda Bélától kapott rendszert és módszert, a Jakó Zsigmondtól elsajátított forráskritikát, igényességet és kitartást kamatoztatva kezdte el az 1940–1950-es évek fordulóján a losonci Bánffy család gazdasági iratainak kutatását Kolozsváron. 1955-re már Aradon készült el a családi allódium 19. század eleji birtokrendezési kísérleteit ismertető, primer levéltári forrásokon alapuló tanulmánya. Még ugyancsak a kolozsvári egyetemi évek alatt összegyűjtött könyvészeti és levéltári cédulaanyagból született meg Kovách Géza első monográfiája, A zilahi céhek története. A kötet a bukaresti Tudományos Könyvkiadó 1956-ban indított Gazdaságtörténeti tanulmányokcímű sorozatában jelent meg 1958-ban, Jakó Zsigmond, Imreh István, Csetri Elek, Benkő Samu kismonográfiái után. Dankó Imre etnográfus szerint a könyv igazi értéke abban áll, hogy nemcsak egy lineáris szervtörténetet kap az olvasó, hanem széles összefüggésrendszerbe ágyazva megismerheti a céhszokásokat, a céhkötelék fellazulásának hátterét. A kötetből a néprajzi megközelítés sem hiányzott, Kovách Géza írott források és idős kézművesek beszámolói alapján rekonstruálta öt zilahi mesterség – tímárok, csizmadiák, gubások, fazekasok, mészárosok – XVIII–XIX. századi munkamódszerét, eszközkészletét és termékeit is. Kovách Géza a zilahi céhtörténet megjelenését követő időszakot, az 1960-as évek jó részét, az Arad megyei és városi forrásadottságok- és lehetőségek alapos feltérképezésével töltötte. Ekkoriban inkább rövidebb terjedelmű újság- és folyóiratcikkek, témába vágó részlettanulmányok jelentek meg a tudós-tanár neve alatt, továbbá – mint a pedagóguspálya iránt elkötelezett tanárember – pedagógiai, oktatás-módszertani referátumokat írt. Az 1970-es évekre már Arad és a megye történetének elismert, értő kutatójának számított, Ahol Dózsa és Horea hadai jártak című tanulmánykötetének recenzensei külön kiemelték a szerzőről, „bár nem az aradi táj szülötte, munkája révén belegyökerezett a tájba a katedra és a könyv embere”. A Kriterion Kiadó 1967-ben indított népszerű Téka-sorozatában 1971-ben megjelent, Erdélyi jobbágyok panaszlevelei című újabb dokumentumválogatásban a Mária Terézia-féle úrbérrendezéstől 1848-ig tett közzé 85 szívbemarkoló folyamodványt. A bevezető tanulmányban itt is „tankönyvbe illő pontossággal” részletezte a jobbágyság rétegeződését, a jobbágyi terhek és szolgáltatások fajtáit. Kovách Géza ez után a társadalomtörténeti kitérő után az Arad megyei települések vonatkozásában is elkészített egy, a zilahihoz hasonló, XVIII–XIX. századi kézművesipar-történeti összeállítást. A román nyelvű monográfia 1974-ben Aradon jelent meg. A későbbiekben hosszú időre elkötelezte magát az ipartörténet mellett, megkezdte a céhszabályzatok szisztematikus összegyűjtését, 1978 szeptemberétől Binder Pál brassói történésszel közösen folytatta ezt a munkát a készülő, A céhes élet Erdélyben című válogatáshoz. A teljességre törekedve egykori kolozsvári egyetemi kapcsolatait is latba vetette, a gyergyói céhes anyag felkutatásában például tanítványa, Tarisznyás Márton muzeológus, néprajzkutató volt a segítségére. Az 1981 nyarán kiadott kötet kedvező sajtóvisszhangra talált határon innen és túl is. Egyedülálló, a magyarországi céhkataszter előtt addig ismeretlen privilégiumokat, céhuniós szabályzatokat tettek közkinccsé benne. A kötet a szerzők számára belépőt jelentett a Veszprémi Akadémiai Bizottság, majd ennek Kézművesipar-történeti Munkabizottsága nemzetközi szimpóziumaira. Évről-évre meghívást kaptak az Éri István, Nagybákay Péter szervezte rendezvényekre, ahol Kovách Géza 1982–1992 között három előadást tartott az aradi kalmár céhekről, a Bánság és Körös-vidék 18. század eleji mezővárosi kézművességéről, valamint Arad megye kisiparáról a XIX. század utolsó harmadában. Binder Pállal a kapcsolat a közös kiadvány megjelenése után sem szakadt meg, együtt állítottak össze egy céhbibliográfiát, ám a Binder által felvetett városi belső rendtartások Téka-kiadása, vagy Kovách Géza a Dózsa-féle felkelés elbeszélő forrásainak összegyűjtésére irányuló javaslata – másikuk érdeklődésének hiányában – nem valósult meg. Kovách Géza a veszprémi szerepléseken kívül is – lehetőségeihez mérten – aktívan bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe. A tanítási szüneteket kihasználva rendszeresen kutatott budapesti közgyűjteményekben: a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában talált rá a történész Márki Sándor levelezésére és több tudóshagyatékra. Ennek a nagy merítésnek a részeredményeit a bukaresti magyar életet felvillantó forráskiadványban hasznosította – nagy részben Veress Endre, Jancsó Benedek, Koós Ferenc levelezésére építve. Kovách Géza a továbbiakban is fáradhatatlan szorgalommal folytatta a tudományos kutatást. A Magyar Országos Levéltárban az 1767–1780 közötti úrbérrendezés Bánságra, Körösök vidékére vonatkozó statisztikai adatait cédulázta ki. 1978 nyarán Araddal kapcsolatos anyaggyűjtést végzett, 24 napos bécsi, német- és olaszországi kutatóút keretében a vatikáni levéltárat is felkereste, Nürnbergben – a Dózsa-téma iránti érdeklődést ébren tartva – a Hunyadi-archívumban kutatott. 1983. évi újabb német kutatóútjának egyes állomásairól – köztük Drezda, Lipcse, Meissen, Potsdam – a VörösLobogóban saját rovatban, az Úti jegyzetekben számolt be az érdeklődő olvasóközönségnek. T. Mérey Klára pécsi egyetemi tanár javaslatára Kovách Géza Egyed Ákossal meghívást kapott az 1994-ben Milánóban megrendezett 11. agrártörténeti kongresszusra, s bár a kiutazás végül elmaradt, távollétében is felolvasták a Temesi Bánság 1718–1828 közötti mezőgazdasági fejlődéséről szóló írását. A tanulmányt kivonatolva, folytatásokban a Jelen olvasói is megismerhették, a rezümét 1995-ben a Világtörténetközölte. A témáról szóló kiérlelt monográfiát 1998-ban a Csongrád Megyei Levéltár Szegeden jelentette meg. Ebben feldolgozta az úrbérrendezés és a II. József-féle népszámlálás iratanyagát, valamint az 1828. évi országos összeírás szerteágazó statisztikai adatsorait. Árnyalni tudta a bánsági betelepítések folyamatát, tervszerűségét, kitért a mezőgazdaság technikai fejlődésére, a vízlecsapolás, csatornázás, a nemesített növénytermesztés kérdésére, azaz a térség gazdasági fejlődésének leglényegesebb mozgatórugóira. 510 falu terjedelmes adatsorát rendszerezte, dolgozta fel – s tegyük hozzá, mindezt hagyományosan, papíron, számítógép nélkül tette. 1999-ben a 150. évforduló alkalmából az aradi vértanúk előtt tisztelgett Az emlékező városcímű dokumentum- és forrásválogatásával. Korábban még nem közölt írásokat, szépirodalmi alkotásokat szerkesztett egybe ebben az utolsó forráskiadványában. A hátralévő években települési kismonográfiákat alkotott, az eltűnt Arad megyei településkataszter megjelenését 2005-ben sajnos már nem élhette meg. A pálya végén, az ezredfordulón Kovách Géza közel húsz önálló kötet, számos tanulmány, több száz cikk szerzőjeként elismert, megbecsült aradi tudósnak, nemzedékek sorát szárnyra bocsátó pedagógusegyéniségnek számított. S hogy mire volt elegendő ez a teljesítmény, merre billen a mérleg nyelve? Egy, az erdélyi magyar tudományos kutatások 1990–2001 közötti helyzetét elemző felmérés szerint a vizsgált időszakban – a humán és a reál területeket is figyelembe véve – a történettudomány az egyik legrangosabb, legszínvonalasabban művelt erdélyi magyar tudományterületnek számított. A történészszakma ekkor összesen 33 doktori fokozattal rendelkező erdélyi magyar történészt tartott nyilván – köztük az 1974-ben graduált Kovách Gézát. Többségük – hasonlóan Kovách Gézához – az újkort kutatta, leggyakrabban művelt szakterületük a gazdaság- és társadalomtörténet volt. A történészdoktorok több mint fele Kolozsvárott működött, amit a város magyar művelődési, tudományos, egyetemi központ jellege magyaráz, a többiek viszont szellemi elszigeteltségben, egy-egy településen – amint Aradon is – egy, legfeljebb két kutatóval voltak jelen. Jó részük kívül rekedt az egyetemről, kutatóintézetekből, s nem főfoglalkozásként, hanem mint általános vagy középiskolai tanár „szabadidős történészként” művelte a történettudományt. Rendkívül kedvezőtlennek bizonyult a történetírók korösszetétele, a vizsgálat szerint közel egynegyedük Kovách Gézához hasonlóan 70 évnél idősebb volt, s aggasztónak tűnt a szellemi utánpótlás hiánya. Az ezredfordulós tudományos körképpel egy időben, 2002-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet Erdély kövei című sorozata egyik kötetét a kortárs erdélyi magyar történettudomány képviselőinek szentelte. A Dávid Gyula szerkesztette rangos kötetbe a „nagy nemzedék” 20 képviselőjének írását válogatták be. Kovách Gézától a XVIII. század végi tiszántúli parasztság helyzetéről írt összefoglalás került be. Nyilvánvaló tehát, kutatási eredményeit a határon inneni és túli tudományos élet el- és befogadta, személyét – Dánielisz Endre szavaival élve – a „magyar tudományosság oszthatatlanságának bizonyságtevőjeként” értékelték. Pál-Antal Sándor három évvel ezelőtti helyzetértékelésében pedig egyenesen az áll, hogy Aradon „Kovách Géza halála után nincs igényes magyar történelemkutatás”. Neve, művei hosszú időre be fognak épülni a történelmi, helytörténeti kutatások vérkeringésébe, hiszen írásai között sokat hivatkozott alapművek is akadnak. Az életmű, a történészhagyaték egésze pedig a Békés Megyei Levéltárban, Gyulán várja értő feldolgozóit. Nyugati Jelen (Arad) 2015. január 8.Európai szellem ErdélybenMár az igényes meghívó is erdélyiségünk fontos helyeként határozta meg Tordát, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Körének tavaly októberi háromnapos konferenciája alatt így is élte meg azt a harmincvalahány résztvevő. Az Ótordai Református Egyházközség gyülekezeti termében tartott ünnepélyes megnyitón Varga Gábor elnökségi tag – ma már megválasztott elnök – így köszöntötte a résztvevőket: „Kedves barátaim, mi nem az egykori dicső nagyipari fellegvár romjain keseregni jöttünk ide – bár egyszer talán fény derül majd arra is, miért is kellett voltaképpen tönkretenni az itteni gazdag altalaj kincseinek feldolgozására hívatott, korántsem elavult technológiájú vegyipart –, nem is a sok évtizedes környezetszennyezés átkos hatását kívánjuk tanulmányozni az itt élő embereken. Szeretnénk felkutatni, és ha kell, újra tudatosítani magunkban mindazon személyiségek nevét, akiknek tevékenysége ilyen vagy olyan módon e városhoz, ezekhez a falakhoz kapcsolódott. Szeretnénk feleleveníteni mindazokat a múltbéli eseményeket és történéseket, amelyek a mindmáig itt létező épületekhez kötődnek, s amelyeknek jelen ideig tartó kisugárzása erőt adó jövőre-biztatás lehet mindannyiunk számára még a netán reánk fenekedő ordas esztendők idején is.” Bevett és megtűrt religiók Az átlag erdélyi többnyire legalább annyit tud Torda történetéből, ami ugyan történelmi tankönyvekből kimaradt, de a város egyetlen, Jósika Miklósról elnevezett magyar nyelvű iskolájában azért megtanítanak: itt mondták ki 1568-ban a világon először a vallásszabadság türelmi rendeletét. Máshol bizonyára büszke és hatalmas obeliszk emlékeztetne erre a világelső, nemsokára ötödfél évszázados történelmi eseményre, Tordán azonban szerényen elrejtve a templomban mindössze egy fehér márványtábla hirdeti három nyelven – magyar, román, angol – a hely dicsőségét: „Az 1568. évi erdélyi országgyűlésen ebben a templomban hirdették ki a világon először a lelkiismereti szabadság és vallási türelem törvényét.” Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa előadásában a romantikus középkori történelmi mítosztól való megfosztás után építette fel azt a sokkal hitelesebb, valóságosabb képet, amely szerint Tordán nem a mai értelemben vett négy vallási felekezet egyenlőségéről döntöttek, hanem a reformáció indította hitújítás közösségi vallásszabadságáról. Ezt a szabad vallásgyakorlatot erősítette meg három év múlva, 1571. január 6–14. között a marosvásárhelyi Vártemplomban tartott országgyűlés János Zsigmond fejedelem jelenlétében. Az országgyűlési döntés értelmében alakult ki egy jó emberöltő alatt az az erdélyi tolerancia, amelyben 1585-re belefér a lutheránus, református és unitárius vallásfelekezet, majd a jezsuita misszió hatására a katolikus is. Sőt, lassan megjelenik a négy recepta (bevett) religio mellett tolerata (megtűrt) religióként az ortodox egyház is. Átfogó körök Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet (EPMSZ) több mint negyven éve alapították Nyugat-Európába menekült magyar értelmiségiek. Az 1960-1970-es években az ’56-os forradalom után Nyugat-Európában otthonra találó magyarok élete viszonylag rendeződött: a megerősödött Kádár-rendszer miatt gondolni sem mertek hazatérésre, választott új hazájukban pedig biztos életkörülmények között élhettek. Az alig huszonévesen Magyarországról elmenekült, nyugaton otthonra találó magyarok egymást felkutatva, országhatárokon is átívelő szervezeti közösséget kerestek és találtak az EPMSZ-ben. A kelet-európai nyitásig magyarországi vagy erdélyi magyar értelmiségiekkel nagyon szórványos volt a kapcsolatuk, hiszen Svájcban, Nyugat-Németországban vagy Ausztriában tartott évi konferenciájukra csak elvétve kapott utazási engedélyt a vasfüggönytől keletre élő meghívott. Az 1989-es változások után az EPMSZ egyre gyakrabban tartotta évi akadémiai napjait Magyarországon vagy Erdélyben: 1993-ban Szovátán, 2001-ben Illyefalván, 2012-ban Félixfürdőn. Az olaszországi Torre Pellicében 1999-ben megtartott akadémiai napokon hangzott el az igény: jó lenne megalakítani az EPMSZ erdélyi körét. Ez az erdélyi kulturális szervezet másfél évtizede évente egy-két alkalommal átfogja Erdély magyarok lakta régióját Besztercétől Vajdahunyadig, Nagyszebentől Nagybányáig. Legutóbbi három találkozóját Besztercén (2012), Brassóban (2013) és Tordán (2014) tartotta. Előkelő lokálpatrióták „Tordára általában nem jönnek az emberek, de innen sokan elmentek” – ezekkel a szavakkal kezdte a város hihetetlenül gazdag történelmi múltjáról szóló előadását Keszeg Vilmos, detrehemi születésű, Tordán élő egyetemi tanár. Enciklopédikus tudással és hiteles történelmi ismeretekkel mutatta be azt a várost, amelyet a kerülőút, illetve az autópálya miatt olyan sokan elkerülnek. Pedig Torda más, mint amit látunk – vallja Keszeg Vilmos. Szemléletesen vázolta fel, miképpen alakult át az 1850-ben még 75 százalékban magyar lakosságú település a mára már 10 százalék alá csökkent, magyar szórvánnyá vált várossá. E másfél százados demográfiai tragédia okait három nagy „útban” jelölte meg: egyesek szétszóródtak Erdélyben, és ott gazdagították pátriánkat, mások éppen etnikai és vallási identitásuk megőrzése érdekében Magyarországra költöztek, míg voltak olyanok is, akik a nagyvilágba vándoroltak el. Egy itt maradt szűk mag közben úgy vált szórvánnyá, hogy a más nyelvűek és vallásúak nagyon megszaporodtak. Az előadás másik meghatóan szép része volt a Tordán születettek neveinek említése Jósika Miklóstól Székely Jánosig, Abats János református püspöktől Csetri Elekig. „Torda nagyon előkelő tényezője volt Erdély történelmének. (…) Nem baj, hogy szülöttei szétszéledtek, többen hálásan érezték a szülőváros biztatását, Torda városa életüket gazdagabbá tette. A baj az, ha nem tartjuk számon, ha nem vagyunk büszkék rájuk, ha nem tanulunk tőlük” – fogalmazott az előadó. Mélység és a magasság között Az EPMSZ akadémiai napjaihoz törvényszerűen hozzátartozik egy kirándulási nap, így az erdélyi kör programjában is szerepelt a helyismereti kirándulás. Tordán van, mit megkeresnie és megnéznie az ott tartózkodónak a műemlék református templomoktól kezdve a fejedelmi palotán át a sóbánya érdekes világáig. Erdélyből, Magyarországról és Londonból érkezett résztvevők ebben az erdélyi, szórványosodó városban kettős betekintéssel találkozhattak sajátos történelmünkkel: belepillanthattak a roppant gazdag történelmi múltba, ugyanakkor átélhették, ahogy az itt élő büszkén mutatja a megpróbált múltból átmentett jövőt. Szedilek Lenke városi tanácsos asszony köszöntőjében mindez így igazolódott: „Torda, mint történelmi város, szerepel a naptárunkban Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2015. augusztus 8.Székelyföld ostromaA kisebbségi jogok sértik a román nép becsületét? Hát nem szomorú, hogy szinte naponta meg kell fogalmaznunk: az erdélyi magyarság nem akar mást, mint békében élni és megmaradni ősei földjén. Nem követel többet, mint amennyit 1918. december elsején ígértek. Nem kér kevesebbet, mint amennyit a Románia által aláírt kisebbségi szerződés előír. Tudjuk, hogy Erdélyt a kisebbségi jogok tiszteletben tartására tett ígéretek ellenében (is) ajándékozták – népszavazás nélkül – Romániának. Azt is tudjuk, hogy a román politikai elit nemcsak a gyulafehérvári határozatokat, de a nemzetközi szerződések előírásait sem tartotta és tartja tiszteletben. Az agresszív nacionalista politikai morált Nicolae Iorga 1924-ben – egy parlamenti vitán – így összegzi: aki „az 1919. december 9-ei párizsi megállapodásra mint jogforrásra hivatkozik, az megsérti a román nemzet becsületét, és annak számot kell vetnie azzal, hogy a felháborodott román öntudat eltapossa”. Furcsa logika, hiszen a román nép becsülete épp akkor forog kockán, ha politikusai – Románia nevében – nem tarják tiszteletben a megígért kisebbségi jogokat. Elgondolkodtató, hogy a Iorga által megfogalmazott szemlélet ma is él. Ha valaki nem fogadja el, számíthat hasonló fenyegetésekre. Az elmúlt években Ilie Şandru maroshévízi történészkedő, székelyzászló-ellenes tanár – elavult történelmi ismeretek birtokában – kioktat, nacionalista kirohanásokkal fűszerezve fenyeget. Szerinte meghamisítom a románok történelmét, mert nem fogadom el a dák-római kontinuitás elméletét. Felháborítónak tartja a Székelyföld, székely-magyar, székely nép fogalmak használatát, amikor a román népszámlálás mindössze 300 székelyről tud. Meg kell érteni, hogy nincs „székelyföld” (így, kisbetűvel!), mert az „románföld” stb. Nem sokat kertel. Szerinte abszurdum Székelyföld történelmi-etnikai múltját emlegetni. Nincs ilyen, az csak „beteg fejem szüleménye”. Őrjöngése magaslatán írja: „Kádár Gyula úr! Mindennek van határa! Ne higgye, hogy az erdélyi románok milliói közömbösen és végtelenségig eltűrik az összes arcátlanságukat!” Székelyföld térképéről, Székelyföld megnevezéséről soha nem jutna eszembe, hogy revizionista jelkép. A kisebbségi szindróma, amely miatt helyi szinten a nacionalisták kiborulnak, állami szinten is élő valóság. Így például a román külügyminisztérium emberei – a Tusványosi Nyári Szabadegyetemen – látnak néhány jelvényt, szimbólumot. Többek közt az angol Szeretem Székelyföldet feliratú pólót, és azt azonnal revizionista jelképnek nevezik, de felháborítónak tartják az „úgynevezett” Székelyföld népszerűsítését is. Jogaink határtalanok Şandru úr nem tudja, hogy a hivatalokban román űrlapot töltünk ki, legtöbbször román nyelven kell beszélnünk, nincs önálló magyar egyetem stb. Olyan elemi jogokért is küzdenünk kell, hogy énekelhessük a himnuszunkat, mert a tolerancia országában az bűntettnek számít. Ha nem így lenne, 2015. július 21-én nem iktattak volna a himnuszéneklés jogáért – a Kovászna megyei prefektúrán – 1500 petíciót. Kulcsár-Terza József, a himnusz énekléséért büntetett Magyar Polgári Párt háromszéki elnöke nem jelentené ki, hogy „a román hatalom üldöz… himnuszunkért, anyanyelvünkért”. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt önkormányzati képviselője nem nyilatkozná, hogy a román nacionalizmus legfőbb célja a magyarság felszámolása. Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke nem mondaná: megengedhetetlen, hogy egy EU-ország himnuszának énekléséért büntessenek. Şandru úr! Kötetekre rúgna a másodrangú állampolgári státusból eredő nyelvi és nemzetiségi sérelmek felsorolása. Kérem, lapozza át azokat a magyar médiában megjelent írásokat, amelyekből rádöbbenhet, hogy a hivatalos magyarnyelv-használat egyáltalán nem olyan rózsás, mint ahogy Ön gondolja. Meg kell érteni, hogy nem bevándorlók, hanem a szülőföldünkön őshonos és többségi nép vagyunk, amelynek jogai nem a bevándoroltakéval azonosak. Mert ha a szenegáli beköltözik Párizsba – mondta hajdanán Ion Iliescu –, akkor számára nem kötelező szenegál nyelvű állami egyetemet fenntartani. Tanuljon meg franciául. Talán ezért is nincs magyar állami egyetemünk! Tanuljunk meg románul! Örvendjünk, hogy megtűrtként élhetünk, és nem Ruandában vagyunk, ahol nemrég az ottani nemzeti kisebbség tömeges mészárlására is sor került. Káros a románosítás Szerencsére növekvőben azok száma, akik felismerik, hogy káros a románosítást ösztönző ördögi eszmék ápolása. Tudják, eljött az ideje, hogy a románok megismerjék (valós) történelmüket. Felismerték, hogy a románság boldogulása nem a magyar ajkú nemzeti közösség eltiprásán múlik. Örömmel hallom, hogy az erdélyi magyar és a szász műemlék is érték. Az egyik tévéadás román riportere a Fehér megyei Teleki-kastélyt ismertetve kijelenti, hogy az értékes műemlék épület. Elmondja – amit eddig ritkán halhattunk –, meg kell menteni, mert közös kincs, örökség, függetlenül attól, hogy kik építették. Nem hittem a szememnek, a fülemnek! Közben hallgatom Sabin Gherman és Tudor Duică történelmi fejtegetéseit a magyarok, a szászok és más nemzetiségűek szerepéről, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a román kultúra felemeléshez. Az erdélyi együttélés népszerűsítője, Răzvan Lupescu kijelenti, vár arra a napra, amikor szívére tett kézzel mondhatja, hogy büszke románságára, mert a Romániában élő magyar nép magyarul beszélhet, tanulhat. „Elvárom – írja –, hogy az állam egyenlő jogokat biztosítson számukra az anyanyelvhasználat terén, ahogy azt a románok esetében is teszi. Elvárom, hogy az állam ne csak »megtűrje« őket, vagy úgy viselkedjék, mintha szívességet tenne nekik, hanem egyszerűen tartsa tiszteletben jogaikat.” (Corbiialbi.ro/Főtér) A román államtól nekünk is ennyi az elvárásunk, s hogy a román nép nevében ne fenyegessen! Marosvásárhellyel mi történt? Csík és Udvarhely vidékén – de más székely tájakon is –, ahol az etnikai arányok megváltoztatásának közvetlen lehetősége nem áll fenn, nem érzik a székelység gyors felszámolásának veszélyét. Márpedig nincs ok diadalittasnak lenni, mert Székelyföld ostroma nagy lendülettel zajlik. A román nacionalizmus már jelentős eredménnyel büszkélkedhet. Így például a legnagyobb székely város, Marosvásárhely az elmúlt másfél évtizedben került – az etnikai arányok erőszakos megváltozása révén – román nacionalista vezetés alá. Sokan tudatosan összemossák Marosszék és Maros vármegye fogalmát. Maros vármegye az 1876-os közigazgatási átszervezéssel alakult. A székelylakta vidékek mellett a vármegyéhez került két szászrégeni járás, több szomszédos vármegye települése. Ezzel magyarázható, hogy Maros megyében a románság aránya jelentős. Az egyik sepsiszentgyörgyi nacionalista (L. I.), amikor Székelyföld (Székelyföld két és fél megye) területi autonómiája ellen érvel, csúsztatással a három megye székely-magyar és román etnikai arányát emlegeti. Nem mindegy, hogy – kerekítve – 75 vagy 55 százalékarányú Székelyföldről beszélünk! Azt is kevesen tudják, hogy a románság betelepedése Székelyföldre viszonylag későn kezdődött. Az egyik legkorábbi írásos dokumentum 1600 tájáról maradt ránk. Eszerint Marosszék vezetése – a meggyérült helyi népesség pótlására – engedélyezi, hogy a szék 76 székely településére 196 (átlag 2–3) román családot költöztessenek. A fokozatos betelepedés nem változtatja meg a székelység etnikai arányait. A románok aránya Marosvásárhelyen 1941-ben is csupán 3,9 százalék. A város mai etnikai arculata azonban nem a természetes fejlődést tükrözi, hanem a tervszerű betelepítési politikát, valamint az 1990-es pogromét. Az enyhe román többség (55 százalék) megteremtése lehetővé teszi a román nacionalista elitnek a székelymagyarság (gyors ütemű) másodrangú polgárrá süllyesztését. Ezt példázza, hogy olyan elemi jogokért vagyunk kénytelenek pereskedni, ami különben a világ legtermészetesebb dolga lenne, mint a magyar utcanév vagy a piaci zöldség magyar megnevezése. Marosvásárhelyen a városvezetés 2015 márciusa óta tiltja a székelyek tiltakozó felvonulását, a szabad véleménynyilvánítás jogát. Hová lett Aranyosszék? Aranyosszék az ötödik, legkisebb és legkésőbb alapított székely szék. Még a 19. században is őrzi székely és többségi jellegét. Az 1920-as trianoni diktátum után azonban az etnikai arányok gyorsan megváltoznak. Ma a székelyek csak néhány településen alkotnak többséget, többnyire kisebbségi létbe szorulnak. Templomaik védőszárnya alatt őrzik magyarságukat, múltjukról keveset tudnak, a székely tudat megkopott, csak néhány faluban ápolják a hagyományokat és az anyanyelvet. A kialakult demográfiai arányok miatt a székely területiautonómia-igény már nem terjed ki Aranyosszékre, a ma közkézen forgó, az elmúlt napokban revizionistának nevezett Székelyföld-térképeken már hiába is keressük. Az aranyosi székelyek a dél-erdélyi – Szászkézd és a Medgyes környéki – kézdiszékelyek utódai, akik az 1250-es évek második felében telepednek az Aranyos völgyébe. E vidéket IV. Kun László (1289) király adományozza nekik a kunok (1282) és a tatárok (1285) elleni győztes csatákban tanúsított vitézségükért. E jogukat II. András (1291) is megerősíti. Aranyosszék területén 29 település alapítására kerül sor. Orbán Balázs már csupán 22-ről tud. Az aranyosi székelyek évszázadokon át ugyanolyan földközösségi és katonai társadalomban élnek, mint tömbben élő társaik. Az aranyosszékiek számarányát a székelységen belül Csetri Elek történész – az 1600-as évekre vonatkoztatva – 9 százalékra becsüli. 270 évvel később – Orbán Balázs szerint – Székelyföld népessége 435 800 fő. Aranyosszéken 19 800-an élnek, melynek 55,8 százaléka székely (11 048) és 44,2 százalék (8751) román nemzetiségű. Míg sorsunkról mások döntenek Ştefan Cicio-Pop alcímben idézett szavai 1918 decemberében hangzanak el, amikor a magyarságot az egyenjogúság maszlagjával kecsegtetik. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó – szól a közmondás. De nem így gondolkodnak az Erdélyt birtokba vevők. Már az első pillanattól a magyarság megalázására törekszenek. A szélsőségesek azóta is ugrásra készen állnak, tesztelik – hihetetlen méretű apparátus segítségével – a székelyek ellenálló képességét. Székelyföld ostroma nagy vehemenciával zajlik. Ennek koronája a vészjósló, évek óta tervezett régiósítás. Ez, mint Damoklesz kardja, rémisztő, mert célja az etnikai arányok drasztikus megváltoztatása. Egyértelmű, hogy a középrégióban – a népesség negyedét-harmadát alkotva – néhány év alatt elhalkul a magyar szó, eltűnik a közéletből, idegen szellemiségű szobrok, megnevezések, színek vesznek majd körül. Ünnepeinken templomainkba húzódva pompázhatunk ugyan piros-fehér-zöld gúnyában, de sorsunkról mások döntenek! Bár Székelyföld testéből már hiányzik Aranyosszék, leszakadóban Marosvásárhely, a román nacionalizmus mind helyi állami, mind központi szinten dühöng, úgy véljük, az igazság fegyverével kiharcoljuk a székely területi autonómiát, mert az jogos, megillet mindannyiunkat! Kádár Gyula Háromszék Erdély.ma 2016. január 31.Aniszi Kálmán: SzámvetésEzzel a beszélgetéssel köszöntjük Dr. Kozma Dezsőt, a kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékének nyugalmazott professzorát, ma is aktív irodalomtörténészt. Szerkesztőségünk jó egészséget, szellemiekben és lelkiekben is gazdag sok-sok alkotó esztendőt kíván – szeretettel! – Bizonyos életkoron túl elérkezik a számvetés, az összegzés ideje. Nemrég töltötted be 80. életévedet. Ez a körülmény egyszerre jelöli ki beszélgetésünk irányát, szabja meg keretét és tartalmát. Mondják: nem mindegy mikor és hova születünk. Te a Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén, az akkori Kolozs megyében láttad meg a napvilágot, ott teltek gyermekéveid, s csak ifjúkorban kerültél fel Kolozsvárra, belső Erdélybe, tanárként pedig rövid ideig Székelyföld levegőjét is szívtad. Ismered ezt a történelmi tájat is. Beszélj, kérlek bevezetésként gyermekkorodról! Zilah közelségében érződött-e Ady nagysága, varázsa az iskolákban, értelmiségi körökben? – Valóban nem mindegy, mikor és hova születünk. A gyermekkor színhelyei rendszerint személyiséget formálókká lesznek, búvópatakként elkísérnek egész életünkben. És miként egy költő vissza-visszatérő versmotívumai: az idő múlásával teljesebbé válnak. Egymással összefonódva élnek bennem is az egykori tapasztalataim, emlékeim – hol eleven valóságként, hol el-elmosódó hangulatként. Történelmi távlatból ítélkezve azonban nem lehet kétséges, hogy nemzedékünk változásoktól terhes, közösségi és egyéni sorsokat meghatározó korszakba született bele. Én egy dimbes-dombos, magyar-román lakosságú faluban, az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén láttam meg a napvilágot. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly sztánai „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utakról, azok vonzásköréről lehet beszélni egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, ahol ritkán tűnt fel egy-egy autó, a Vlegyászáról érkező, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó szekér. Gyermekfővel ebben a környezetben próbáltam eligazodni a mindennapokban. Az első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek, a református zsoltárok, a családja múltjára gyakran emlékező Édesanyám esti meséi jelentették. Egyfajta lelki ösztönzésnek éreztem azt is, amit az osztatlan iskola egyetlen tanítója értesítőmbe bevésett: „jeles”, „dicséretes”, „kitűnő”. A továbbtanulás vágya ott szunnyadt bennem a világháborút követő fordulat után is. Azonban egy ideig csak magántanulóként, egyedül egy szál tanítóval nyílt erre lehetőség a könyvekben egyébként sem bővelkedő szűk világomban. Tanév végén a kolozsvári „számonkérő” vizsgán mégse kellett szégyenkeznem, így aztán – Németh Lászlót parafrazálva – a szekerek velem is elindulhattak a következő szeptemberben Bánffyhunyadra. A „méltóságteljes” (Kós Károly szavai), Adytól is megcsodált Kalotaszeg központjának számító Hunyad (mi csak így mondtuk) némiképp más volt, mint gyermekkorom környezete. Még sok mindent megőrzött a hegykoszorús Kalotaszegnek abból a korszakából, amely a vidék író-nagyasszonyának, a világhírű varrottasokat újraélesztő írónő, Gyarmathy Zsigáné lírai hangvételű történeteiben oly gyakran feltámad – ünnepi pillanatokban és a hétköznapok helyzeteiben. Az „élelmes, ügyes nép” úgy megy a hunyadi gazdához, mint haza, s „ha nincsenek otthon a háziak, az nem baj: tudnivaló hol áll eresz alá dugva a szoba kulcsa. A leveles kapuszárnyak úgyis tárva-nyitva állnak napestig” – olvasom egyik könyvében. A közben sokat változó mezővárosban, szállásomra illett a „magán” kifejezés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni (csakhogy megélhessen) kénytelen volt „magánbentlakást” berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Itteni tanáraink nekem is, az akkor jó hírű kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem Morvay Pál református lelkész hunyadi magyar óráinak köszönhető ismereteimet, elsősorban a pontos fogalmazás igényét. – Mikor kerültél Kolozsvárra? Mit jelentett számodra az új helyszín, Erdély szellemi központja? – 1949 őszén. (Beleolvasok a történelemkönyvekbe: az előző évi tanügyi reform következményeként államosítják a felekezeti tanintézeteket.) Nem sokkal azelőtt megpakolt bivalyszekérrel mentünk át a hunyadi hegyen, most a Kolozsvár külön színfoltjának számító hóstáti lovas-fiáker vágtatott velünk, szüleimmel új szállásom, a Kolozsvári Kereskedelmi Fiú-Középiskola diákotthona felé. S mert az itteni életformának megvolt az előírt rendje, mások voltak a napi tapasztalataink, mint a (jórészt) kolozsvári osztálytársainknak. A városba nem mehettünk ki akármikor, egy-egy színházi- vagy mozielőadás, focimeccs kivételes eseménynek számított, ezért mi, „bentlakók” a „külső világot” inkább heti „kimenőink” alkalmával kezdtük megismerni, magunkénak érezni. Számunkra nem egyik percről a másikra tárulkozott elénk az akkor még 118 000 lakosú „kincses” Kolozsvár, és ahogy ez gyakran lenni szokott: a városiak szemében falusiaknak tűnhettünk, a falunkban városiaknak. Lassan-lassan azonban kitágult körülöttem is a világ. Valahogy olyanképpen, ahogyan Reményik Sándor lírai képsoraiban megelevenedik: Benéz a havas kéken, Kolozsvárra. Öreg fején már megmozdult a hó, Tövében vadul árad a Szamos, A Szamos, ez az egyetlen folyó. A Szamos, ez a megfordított Léthe... Mondják, ki belekóstolt a vizébe, Az felejteni nem tud sohasem. Főterével, Mátyás király szobrával, iskoláival, templomaival, a patinás Farkas utcájával, a Házsongárdi temetővel nyitott könyv lett számomra a kőbe vésett város. És ebben nem kis része volt a magyar irodalmat és a német nyelvet igényes szigorral tanító tanárunknak, Kovács Endrének és az elmúlt korok eseményeit elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A sűrű matematikai, kémiai, könyvviteli, statisztikai, áruismereti órák társaságában a magyaróra és a történelemóra útjelző ikerpárokká váltak számomra. Olyannyira, hogy a kolozsvári iskolák egyik magyar irodalmi versenyén díjaztak. Nemcsak bővült körülöttem a világ, hanem más is lett, egyre többet láttam belőle és másképpen kezdtem látni. Addigi múltamat magammal hozva a lehetetlent nem ismerők elszántságával próbáltam elképzelni jövőmet. – Érettségi után következett az egyetem. Voltak-e, ha igen, ki vagy kik voltak azok a mestereid, akikre szívesen, esetleg hálásan emlékezel? – Érettségi után úgy éreztem, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem előttem is kitárta kapuit. Középiskolai eredményeim alapján felvételi nélkül bejuthattam volna a közgazdaságira vagy a jogra, én mégis a felvételi vizsgát igénylő Bölcsészettudományi Kart választottam. Így lett 1953 és 1958 között szellemi otthonom az akkor nyolcéves magyar egyetem. Hogy ez a korszak a magyar nyelv és irodalom szakon mit kínált számunkra? Kiknek a segítségével? Kikre emlékszem hálásan? Valamilyen „értékskálára” azért sem vállalkozom, mert egykori tanáraimnak később egyetemi kollégája lettem, meg aztán azoknak is köszönettel tartozom, akik valamilyenképpen máig érvényes tudást közvetítettek. Tanáraim között voltak olyanok, akik több-kevesebb oktatói tapasztalattal és szakmabeli jártassággal rendelkeztek, és volt, aki akkor lépett katedrára. Egyébként is az utólagos „minősítések” gyakran lehetnek esetlegesek, későbbi élményekből is fakadóak. Ezért visszatekintve azt mondhatnám: engem inkább vonzottak irodalmunk, nyelvünk régebbi korszakai. A régi magyar irodalomnak, a reformáció és a reneszánsz művelődési teljesítményeinek a koreszmékre különösen érzékeny Szigeti József volt a gazdája; a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit, színjátszásunk kezdeteit Jancsó Elemér filológiai részletességgel keltette életre; a XIX. században Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő átéléssel; a magyar stílustörténet titkainak Szabédi László avatott részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte; a Nyugat-hozta megújhodásban Pataki Bálint, az erdélyi (romániai) magyar irodalomban a szerkesztőségek világából épp akkor érkező Sőni Pál próbáltak eligazítani; a világirodalmat Szabó György és Székely Erzsébet adta elő; Szabó T. Attila régi szavaink felett őrködött; Gálffy Mózes szabatos fogalmazásnak volt a híve; tájszavaink lelkes gyűjtője, Márton Gyula arra ügyelt, hogy egyetlen nyelvjárásról se feledkezzünk meg; a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma; a finnugor nyelvrokonainkkal Vámszer Márta, a magyarság történetével Csetri Elek óráin ismerkedtünk meg; irodalmi szemináriumainkat fiatal doktoranduszok, Dávid Gyula és Varró János vezették. Ezzel a szellemi poggyásszal érkeztem Erdély egyik nagy múltú középiskolájába, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba. Életem újabb fordulópontjaként éltem meg az itteni fél évet, az első perctől éreztem, milyen megtisztelő egy ilyen iskolában az ismeretszerzésen túlmutató tantárgyat oktatni felsőbb osztályokban. És nyomban tegyem hozzá: a pályakezdők világot megváltani akarók lendületével. Lehet, hogy nem mindig a mai módszertani igények szerint. Például azzal, hogy az ismeretek ellenőrzéséhez „belépőként" hozzátartozott (ki sem merem mondani: kötelezően) egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. Foglalkozás és hivatástudat mind közelebb került bennem egymáshoz. – Két nagy társadalmi konvulzió, esemény tanúja voltál. Elsőként az 56-os magyar forradalom és szabadságharcra gondolok, amelynek Erdélyben, Romániában is voltak drámai, sőt tragikus hullámverései is. Te hogy élted meg ezt az egyéni és közösségi traumát a mindennapokban? – Évtizedek távlatából 1956-os forradalmunkat és szabadságharcunkat bizonyos szempontból tisztábban, jobban látjuk, mint akkor, a múló idő azonban nem homályosította el, milyen felmérhetetlen szabadságvággyal, kételyeket legyűrő bizakodással szorongtunk a rádió mellett, váltunk érzelmileg részeseivé a világfordító eseményeknek. „Egységből csoda született” – emlékezett vissza az idei évfordulón az akkor fiatal tanárunk, Dávid Gyula, aki 1956. november 1-én azért vitte el hallgatóit a Házsongárdi temetőbe, hogy virágokat helyezzenek el íróink sírjára. Tisztelgésünk (én a jövendőbeli feleségemmel voltam) azonban a forradalom tragikus pillanataiban jelképes megmozdulássá vált. Dávid Gyula hét évi börtönnel szenvedett meg érte, kollégánk, az akkor már verseivel jelentkező Páskándi Géza csaknem ennyit kapott, amiért az oktatás átszervezését javasolta, többek között azt is, hogy a marxizmus mellett másfajta világfelfogást is tanítsanak az egyetemen. Folytathatnám az egykori eseményekkel, a kíméletet nem ismerő következményekkel. Nem tudnám ebben a szűk keretben hitelesen újrateremteni mindazt, amit akkor átéltünk. Egyébként is visszaemlékezések, történelmi munkák egész sora tárja elénk '56 kolozsvári történéseit, az egyetemeken és a főiskolákon is korán elkezdődő széleskörű megtorlási hullámokat. – Új és nagy kihívás volt felkerülni az egyetemre. Mostoha, sőt egyre mostohább társadalmi körülmények között kellett oktatói feladataidnak eleget tenned. Kiemelkedő szakmai teljesítményeket kellett felmutatni ahhoz, hogy az oktatói ranglétrán felfele buktassák az embert. Gondolom, Te se voltál kivételezett... Elmesélnéd röviden ilyetén élményeid egyikét-másikát? Hogyan lettél irodalomtörténész? – Alig egy félévnyi székelyföldi tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra is: az utolsó heteit élő kolozsvári magyar nyelvű Bolyai Egyetem egyszerre öt gyakornoki állást hirdetett meg a két magyar tanszékre. Az Irodalomtörténeti Tanszéken a versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett, három kollégánk (Kósa Ferenc, Zsemlyei János, Vöő István) a Magyar Nyelvészeti Tanszékre jutott be ugyancsak gyakornoknak. Az új helyzet a szó szoros értelmében „különös kihívást" jelentett. Afféle „mindenesként” irodalomtörténeti szemináriumok sokaságával bíztak meg, és volt időszak, amikor elméleti tárgyak, módszertani gyakorlatok is szerepeltek óráim között. Könnyű elképzelni, hogy ez a sokféleség, illetve a rendszeres könyvtárlátogatás mit jelentett egy pályakezdő (adminisztrációs teendőkkel is megterhelt) gyakornoknak, tanársegédnek. Azonban az sem kétséges, hogy ennek a sokféleségnek volt a „hozadéka”: különböző korszakok, műfajok, művek tüzetesebb megismerése az irodalomértésben és az irodalomoktatásban megkerülhetetlen összefüggések keresésére ösztönzött, késztetett. Későbbi irodalomtörténeti előadásaimnak, egyetemi kézikönyveimnek is javára vált ez a szerteágazó foglalatosság, és talán nem mertem volna vállalkozni három középiskolai tankönyv megírására sem a századokat átívelő irodalmi örökségünkről. Egyébként sem hiszek az időtől-tértől, történelmi körülményektől, az irodalmi, művelődési hagyományoktól, a nyelv változásaitól független szövegértés és irodalmi magyarázatok sikerében... „A művészi tetszés az ember lelkében nem olyan izolált és független jelenség, ahogyan sokan gondolják. Ellenkezőleg, nagyon sok mindentől függ, nagyon sok szálból tevődik össze, keletkezési feltételei vannak, mint mindennek a világon...” – kereste annak idején a műértés értelmét Reményik Sándor. Miként lettem irodalomtörténész? Talán nem tévedek, ha azt mondom: fokozatosan, „belső” és „külső” ösztönzéseknek köszönhetően. Mindig szerettem hallgatni régi történeteket, nézegetni megfakult fényképeket, megcsodálni régmúlt idők ránk maradt emlékeit, ritkaságait. (Talán ezért is bűvöl el Krúdy művészete.) Nem véletlenül felvételiztem a történelem szakra kiváló minősítéssel. S hogy mégis miért iratkoztam át alig néhány hét elteltével a magyar szakra? Nem nehéz elképzelni, miről szóltak (persze nem a tanárokon múlott) az 50-es évek elején az ilyen tantárgyat megalapozni kívánó „elméleti” bevezető órák. Elment a kedvem. Egyébként is a kor irodalmi, esztétikai elméleteihez nemigen juthattunk hozzá. A régebbi korok magyar irodalmának megismerése csak fokozta szellemi múltunk iránti kíváncsiságomat, vonzalmamat, hogy aztán a sok évi könyvtári, levéltári búvárkodás nyomán készülő doktori értekezésem (Irodalom a kolozsvári századvégen, 1970) már ennek az „elkötelezettségnek” a jegyében született meg. Ezzel párhuzamosan írtam a századforduló jeles erdélyi novellistájáról írott kismonográfiám. (Egy erdélyi novellista, Petelei István, 1969). Így lettem a 70-es évektől az 1849-et követő fél évszázad magyar irodalmának előadója. A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Tompa, Gárdonyi, Vajda, Mikszáth – „a bőség zavara” okán tűntek próbatételnek, a század fordulóján jelentkező íróknak, költőknek – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Tömörkény István, Ambrus Zoltán, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – újrafelfedezése jelentett nagyobb gondot. A megszokott kifejezéssel élve: eljegyeztem magam az irodalomtörténettel. Ekkor készültek el és láttak napvilágot addigi egyetemi előadásaimat összefoglaló munkáim. (Magyar irodalom a századfordulón, Kolozsvár, 1978, litografált egyetemi jegyzet; Magyar irodalom a XIX. század második felében 1849-1905. Didaktikai és Pedagógiai K. Bukarest, 1980. egyetemi kézikönyv.) – Beleszólt valaki abba, hogy mit és hogyan tanítsatok? Nekünk, a kívülállóknak úgy tűnt, hogy a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a „béke szigete”. Valóban az volt? – Számunkra és a román kollégák számára is egyértelmű volt, hogy egy nemzeti irodalom (egyetemes emberi értékek hordozójaként, kölcsönhatásban más nemzetek irodalmával) elválaszthatatlanul kapcsolódik a nemzet történetéhez, annak változásaihoz, s hogy egyúttal az önismeret egyik forrása, a nemzet-tudat alakítója. Ezért természetesen az egyetem nem írta elő, hogy mit tanítsunk magyar irodalomból, annak történetéből. Ezt a mi belső ügyünknek tekintették, a Tanszék döntötte el a tantárgyak arányát is. A tanév elején én állítottam össze előadásaim tematikáját, továbbítottuk a karnak, amelynek vezetőségével általában harmonikus volt a viszonyunk. Viszont benne élve egy társadalmi közegben, ismertük a lehetőségeket, eleve igyekeztünk úgy beszélni egy íróról, egy műről, hogy az ne adjon okot a félremagyarázásokra sem. Különösképpen az ún. „kényes kérdések” értelmezésekor. Az sem volt titok, hogy egy nyomtatásra szánt egyetemi jegyzetet tanszéki jóváhagyás után (akárcsak a többi könyvet) más, egyetemen kívüli intézmény is elolvasott. Bennünket és hallgatóinkat főleg a gyakran változó általános tanügyi rendelkezések érintettek: főleg az időnkénti túlzó létszámcsökkentés, az előléptetések megnehezítése, végzős hallgatóink kihelyezési módja. Ugyanakkor néha nem hiányoztak a tanszékünkön belüli feszültségek sem, például az irodalomtörténeti, illetve az elméleti tantárgyak aránya körül kialakuló viták alkalmával. Volt eset, hogy úgy éreztem, inkább divattantárgyak miatt szűkül folyamatosan az irodalomtörténeti órák száma. – És '89-et, az első szabad lélegzetvételt hogyan élted meg? Bár az álmok sohasem válnak valóra a maguk szépségében, teljességében, de valami tán mégis kijegecesedett azóta? – Se vége, se hossza nem lenne az erről szóló beszélgetésnek, ezért irodalmárként nem szeretnék negyedszázad után erről filozofálgatni. A szakmánál maradva, inkább néhány – közhelynek tűnő – mondattal felelnék kérdésedre. Elsősorban az értelmezéseket és az arányokat gondoltam újra, és ennek megfelelően bővítettem a hallgatóknak szánt szakirodalmat. A saját kutatói munkámban és a tanárok továbbképzésében jobban érvényesülhetett az egyéni kezdeményezés, elérhetőbbé váltak az addig csak engedéllyel olvasható forrásmunkák, műhelyként kínálkoztak a magyarországi könyvtárak, levéltárak, illetve a nemzetközi tudományos ülésszakok. Személyesebbre fordítva a szót: 1994-ben neveztek ki professzornak, jóllehet már korábban „eleget tettem” az ehhez szükséges feltételeknek: még 1971-ben megszereztem a doktori (PhD) fokozatot, addig már 12 önálló kötetem, több mint kétszáz szakközleményem jelent meg. (Persze tudom, hogy abban az időben nem volt könnyű előrelépni azon a bizonyos „ranglétrán”, és a tanszékünk se siette el a felterjesztést – lehetséges, hogy csupán feledékenységből.) 1996-ban a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese lettem, 1997-ben doktorátusi szakirányító, majd konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezt követően még tíz évig (2003-2013) a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen tanítottam magyar kultúrát és magyar irodalmat. Közben dékán is voltam. Valószínű nem véletlen, hogy szakmai díjazásokban 1990 után részesültem. 1990: az MTA Ady-pályázata, Debrecen; 1990: Dicsérő Oklevél, Sepsiszentgyörgy, Országos elnök, Magyar Nyelv- és Irodalom Verseny; 1998: Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 1999: Jubileumi Emlékplakett, a Kárpát-Medence Magyar Professzorainak 3. találkozója, Miskolc; 2000. Madách Imre Díj, Madách Irodalmi Társaság, Nógrád Megyei Önkormányzat; 2003: Oklevél, Pro Universitate et Sciencia, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007: Fehér Dániel emlékérem, Budapest, Magyar Professzorok Világtanácsa; 2007. Gróf Mikó Imre Emléklap, Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület; 2010: Szilágy megye kiváló személyiségei, Zilah, Elismerő diploma; 2012: Mikszáth-óra, a Mikszáth Kálmán Társaság díja; 2014: Pro Universitate Partium Díj, Nagyvárad. A Magyar Tudományos Akadémia 2000-ben fogadott köztestületi tagjává, és ezekben az években vált rendszeressé jelenlétem más szakmai társaságokban, testületekben. – Sok tanulmányod, húsznál több önálló köteted jelent meg az évek, évtizedek alatt. A klasszikusok mellett sok időt és energiát áldoztál olyan erdélyi írók köztudatba vitelére, akiket méltánytalanul elfeledtek, valahogyan háttérbe szorultak. Nem gondoltál akár egy önálló tanulmánykötet megjelentetésére is? – A magyar klasszikusok előadásakor fontosnak tartottam nyomon követni egyik-másik életmű erdélyi utóéletét, közben megkíséreltem felkelteni az érdeklődést nemigen ismert (vagy elfeledett) erdélyi alkotók, „régi kolozsvári arcok” iránt. A róluk írott, mintegy félszáz rövid portré először a kolozsvári Szabadság című lapban látott napvilágot, majd ezek az írások Székelyudvarhelyen Erdélyi utakon (1997) címmel külön gyűjteményben is megjelentek. Nem mondtam le arról, hogy ezeket a szűkre szabott, inkább figyelemfelkeltőnek szánt portrékat kibővítsem, kiegészítsem a romániai magyar irodalomról megjelent írásaimmal. – Nyolcvanadik születésnapodra a szegedi Madách Irodalmi Társaság egy nagyon szép ajándékkal lepett meg. Egy igen vaskos kötetet adott ki válogatott írásaidból, Irodalmunk útjain – Erdélyben címmel. Kérlek, beszélj erről a reprezentatív kitűnő válogatásról, amely, a középiskolai magyar irodalomtanárok, a magyar irodalom szakos hallgatók kézikönyve, mindennapi olvasmánya kellene, hogy legyen. Még jobb lenne, ha szélesebb körben, az olvasóközönség is hozzáférhetne... – Most megjelent kötetem válogatás, fél évszázad alatt, változó körülmények között született írásaimból. Jórészt a XIX. század, illetve a századelő magyar irodalmából szeretnék ízelítőt nyújtani: klasszikusainkról, ritkábban emlegetett írókról, hírlapírókról, tudósokról, jeles oktatókról, közéleti személyiségekről, egykori erdélyi szellemi műhelyekről. A közlésmód is sokféle. Van köztük eddig fel nem tárt (vagy csak részben feltárt) területeket feltérképező tanulmány, esszé, műelemzés, irodalmi levelezés, alkalmi írás, szélesebb közönségnek szánt előadás. Mindezt – a lehetőségekhez mérten – tematikailag, helyenként egy alkotó több szempontú megközelítésével kíséreltem meg elérni. Az így kialakított témák egyfajta időrendjéről az összefoglaló fejezetek címei árulkodnak: I. Nagy idők vonzásában. A Petőfivel foglalkozó írásaim közül az örökség erdélyi kultuszának szenteltem nagyobb teret, az Arany-értelmezéseket hagyomány és megújhodás viszonyát vizsgáló tanulmány vezeti be, a Madách-fejezetek jórészt Madách főművének erdélyi értelmezéseire kívánják felhívni a figyelmet, az 1849-et követő évtized (Vörösmarty, Arany, Tompa, Vajda verseit) egy történelmi léthelyzet művészi megjelenítéseként idézem meg, Kemény és Jókai életműve a magyar próza útjának kétféle lehetőségeként kerül egymás mellé. Külön fejezetet szenteltem a kereszténység-élménynek mint művészi élményforrásnak, illetve a két Wesselényi irodalmi megjelenítésének a XIX. század magyar irodalmában. II. Korok fordulóján. A századforduló megújhodó magyar irodalmából a költészetét ekkor kiteljesítő Vajda János, a mesélést és megfigyelést új módon eggyé fonó Mikszáth és az erdélyi kisváros ellobbanó lelkeit felfedező novellista, Petelei István mellett az új nemzedék egész sora jelenik meg. III. Régi erdélyi arcok. Ebben a fejezetben jórészt elfeledett nevekkel ismerkedhetünk. IV. Új század küszöbén. A szellemi örökségünket vállaló Adyt és a költészete körüli erdélyi vitákat, Kosztolányi, Tóth Árpád versvilágát, Krúdy, Török Gyula, Szabó Dezső és Tamási Áron prózájának egy-egy szeletét kíséreltem meg életre kelteni. – Madách Imre, Az ember tragédiája méltatása kitüntetett szerepet kapott a kötetben. Közel áll hozzád a drámaíró gondolatvilága, a madáchi életszemlélet, létértelmezés? – Azt is mondhatnám, vissza-visszatérő olvasmányaim közé tartoznak az emberi lét értelmét, az emberiség jövőjét fürkésző, kereső irodalmi alkotások. Leegyszerűsítve fogalmazhatnék úgy is: az irodalom és a filozófia határmezsgyéjén született művek. Ezért is le-leveszem könyvespolcomról Vörösmarty, Vajda János, Kosztolányi létértelmező verseit, Madách emberiségkölteményét. Persze egyetemi előadásaim és a Madách Irodalmi Társaság ülésszakai is arra késztettek, ösztönöznek, hogy újra és újra megbirkózzam Madách életművével. – Az alkotó embernek mindig vannak tervei. Milyen feladatokkal, célokkal nézel a holnapok felé? – Most épp azt tervezem, hogy a Madách ülésszakokon megtartott előadásaimat kibővítsem, szintén kötetet szeretnék összeállítani alig ismert erdélyi írókról, és régóta tervezem, hogy könyvet írok a korán elhunyt – Ady, Márai és Krúdy által is méltatott – Török Gyula prózájáról. Remélem, sikerül másokat is meggyőzni arról, hogy regényei, novellái új színt jelentettek a XX. század elején megújuló magyar irodalomban, és hogy a ma olvasója számára is művészi értékeket kínálnak. KAPU (Budapest) 2017. április 10.A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott… – Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér. Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát. Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.) Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején… – Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon? – Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél. Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János. Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása. – Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra? – Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.) – A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra. – Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása. Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam. – Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei? – Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek. – Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni? – A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált). Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója. – Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas? – Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést. – A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják? – Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre. Kozma Dezső Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje. MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár) 2017. október 23.CampusSzovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944-’45 között „Azt ígérték csak 2-3 órára viszik el, de soha többé nem láttuk őket. (…) Aki szerencsés volt, az hazajött. A legtöbben viszont ott haltak meg.” Így kezdődik és végződik több ezer magyar hadifogoly embert megpróbáló története. Ebből 685 kolozsvári. A túlélők bár többször elmesélik apró részleteiben az orosz hadifogságot, nem létezik olyan képzelőerő, amely képes lenne átélni, és így megérteni. A magyar népet egyaránt érintő dráma 70 éves évfordulójának alkalmából szervezett konferenciát Szovjet deportálások a Kárpát-medencében 1944 -’45 között címmel a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara. A három napos rendezvénysorozatnak az egyetem kolozsvári kara adott otthont, amelyet október 16. és 19. között tartottak. A Málenkij Robot emlékév keretében megrendezett előadássorozatot dr. Murándin János Kristóf, egyetemi adjunktus és kari kancellár nyitotta meg köszöntőbeszédével, amelyet a Málenkij Robot emléktárgyaiból és a témában készült festményekből tartott kiállítás követte. A képek, a hazahozott tárgyak az elhallgatott deportálás nyomasztó nehézségét tárták a nézők elé. A 70 évnyi hallgatás után, ma már nem kötelezhet senki a valóság tudatos agyonhallgatására – mesélték szinte a képek is. A képzőművészeti kiállítást kerekasztal beszélgetés követte, amelyre két túlélő és egy hadifogoly húga is meghívást kapott. Emellett a már elhunyt, szintén túlélő Csetri Elekkel készült interjú alatt is sok sajátos emlék jutott el a közönséghez. Józsi és Laci bácsi a fájó emlékekről beszéltek, de ők ma úgy fogják fel, mint más egy lábtörést. Ma meglátják benne a viccesebb részeket, elfogadják, hogy a szibériai hadifogság életük részévé vált. A kolozsvári Mille József 1944. október 12-én esett fogságba, 21 évesen: „Azt merem mondani, hogy szerencsém volt, mert azokat engedték haza, akik nagyon betegek voltak. Levetkőztettek, és ha már nem volt hús rajtunk, akkor mehettünk haza (…) Ha az embernek volt egy kicsi kézügyessége, még valamit el tudott érni a táborban. Nekem akkor volt lehetőségem kamatoztatni ezt az adottságot, amikor kórházba kerültem. Az ápolónők csajkáját díszítettem ki egy szeggel, és ez nekik nagyon tetszett. Ez is közrejátszott abban, hogy ma itt vagyok. (…) Aki ottan beesett a gödörbe, ott is maradt. (…) Sajnos ez megtörtént valóság, nem mese. (…) Amikor megláttam Apahidát, akkor mertem csak kijelenteni, hogy itthon vagyok, ami olyan érzés volt, mint újjászületni.” Józsi bácsi már 91 éves, és a tudunk szépet alkotni az iszonyatban is életfilozófiának köszönhetően ma is köztünk van. Ironikus, hogy ami az embernek gond és probléma, az a világ másik felén egy ember életét mentheti meg. Laci bácsit Kolozsvár Széchenyi terén fogták el (Piața Mihai Viteazul): „Miután igazoltattak a téren, a lakásunkkal szembeni fogdába vittek, és bezsúfoltak egy 25 emberrel teli 2 személyes cellába. A cella ablaka pont a házunkra nézett. Ahogy teltek az órák és nem történt semmi, egyre inkább azon gondolkodtam, hogy milyen jó lett volna, ha otthon tátom a számat, és nem pedig a téren. De miután megláttam édesapámat is az éjszaka útnak indított tömegben, rájöttem, hogy mindenképp itt végeztem volna. (…) Sokan az utat sem élték túl. 80 ember egy olyan vagonban, amelybe maximum 40 ember fért volna be. Az útközben megszökött vagy meghalt emberek pótlására az útba eső településekből szedtek össze csellengőket. (…) A táborban bármi megölhetett: a folyamatos betegség, a végkimerültség, az alultápláltság, a véget nem érő hideg, egy ballábbal felkelt őr. Engem majdnem egy kelés vitt el, ami a jobb lábamat támadta meg. Mivel nem tudtam cipőt húzni, munkára is alkalmatlan voltam. A telet pokróccal a lábamon vészeltem át. (…) Augusztusban jött a hír, hogy a betegeket haza engedik. Így kerültem haza 1945. augusztus 20.-án.” Mátyás Ilona, aki hozzátartozóként volt jelen a konferencián, egy külső szempontból világította meg számunkra az akkor történteket: „Azt mondták csak két órára viszik el őket. Néhány óráig naivan vártuk is az édesapákat, a testvéreket, a nagytatákat, a szomszédokat. Aztán édesanyámmal átmentünk a szomszédokhoz, és kérdeztünk mindenkit, hogy jöttek-e haza a férfiak, de sajnos nem jött hír felőlük. (…) Késő este kapott édesanyám egy cédulát. Édesapám küldte. „Soha többé nem látjuk egymást, sajnálom.” – hangzott el életem legrosszabb mondatja. Nem is láttuk. A nagybátyám fia csodával határos módon túlélte a fogságot, így tőle tudtuk meg, hogy szegény édesapám 1945 tavaszán halt meg vérhasban. A halotti bizonyítványába a tanúknak hazudniuk kellett, mert tilos volt kimondani, hogy deportált vagy elhurcolt. (…) 8 évesen lettem egy félárva sorsára ítélve a kommunizmus mindent elnyomó világában.” A négy napos rendezvénysorozat ilyen és ehhez hasonló történeket tartogatott az odalátogatók számára, átadva mindent, amit a konferencia adni akart: csöndes visszaemlékezést, hangos szóval. Virágh Bernadett / Szabadság (Kolozsvár) 2017. november 26.Kolozsvár cigány népessége II. József korábanAbból az időszakból, amikor Erdély Magyarországtól elválasztva, külön politikai szervezettel és országgyűléssel tartozott a Habsburg Birodalomhoz, jelenleg egyetlen olyan összeírást[1] ismerünk, amelyik kifejezetten azért történt, hogy a Gubernium alá tartozó cigány népességet megszámolják. A Főkormányzóság 1781. január 18-án rendelte el az összeírást, célja a Bécsből, az erdélyi kancelláriától is inspirált szisztematikus letelepítési politika előkészítése volt, amire az elkövetkező években sor is került. A Gubernium tudni akarta a cigányok számát és tájékozódni akart, hogy beletartoznak-e a társadalmi hierarchiába, ellenőrizhetők és adóztathatók-e. A fiskális cigányokat nem kellett összeírni, róluk rendelkezésre álltak a Fiscusnál a külön kimutatások (Zsupos, 1996). Kolozsváron nem is éltek e kategóriába tartozó cigányok. A guberniumi összeírást a székely és szász székek, a vármegyék és a városok külön-külön hajtották végre. A helyi hatóságok által felküldött összeírási íveket a Guberniumnál összesítették, címe: Tabella Indicans Numerum et Statum Zingarorum. Megadják helységenként a családfők számát, majd azt, hogy a családok közül mennyi letelepült, vándorló, jobbágy és zsellér. Egy külön tabella taxás helyek adatait tartalmazza ugyanúgy. A taxás helyek: Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Vízakna, Abrudbánya, Hátszeg, Vajdahunyad, Illyefalva, Kézdivásárhely, Bereck, Székelyudvarhely, Oláhfalva, Erzsébetváros, Szamosújvár. A 14 taxás hely közül csak Erzsébetvárosban volt nagyobb a cigányok száma Kolozsvárnál. Vajdahunyadon a családfők száma kevesebb volt, a lélekszám azonban több. Összességében az erdélyi városok közül Brassóban és Nagyszebenben élt a legtöbb cigány. Az összesítés szerint Kolozsváron a cigány családfők száma 75, a lelkek száma pedig 119. Utóbbi a családhoz tartozó férfi és nő családtagokat jelentette. A részletes adatokat tartalmazó helyi adatfelvételből 58 férfi és 61 nő családtag számolható ki (az erre vonatkozó rovat csak számokat tartalmaz). A lelkek száma nem lehet a cigányok teljes száma, mert ez 75 családra túl kevés. Ha a lelkek és a családfők számát összeadjuk (194), akkor pedig a férfiak száma aránytalanul magas, ami valószínűleg úgy lehet, hogy a feleségek nincsenek beszámolva a nő családtagok közé. A családfők között összeírtak egy katonát és két árvát is, akiknek nem volt családja. Őket leszámítva, a szokott 4,5-es szorzószámmal a cigányok lélekszáma 324 főre tehető. Ha ezt fogadjuk el, akkor az első népszámlálás 13928 fős tényleges népességéhez viszonyítva a cigányok aránya 2,3 % a városban. 1781-ben néhányan feltehetően kimaradtak az összeírásból. Ebben az időben a köztisztasági feladatokat is ellátó hóhérok még a cigányok közül kerültek ki (Kiss, 2001), de nincsenek ott az összeírásban, mint pl. Marosvásárhelyen. A letelepültségre és vándorlásra vonatkozó adatokat 75 főre számolták az összesítésben. Letelepült (domiciliatus) volt 51 (68 %), vándorló (vagus) pedig 24 családfő (32 %). Avagus ebben az esetben nem csavargót jelent és ez az állapot nem értelmezhető jogon, illetve társadalmon kívüliségként. A rendi társadalomba ők is beletartoztak, ezért van az, hogy a jobbágyok és zsellérek aránya nem azonos a letelepültek és vándorlók arányával. A 75 főből 72 volt jobbágy és 3 zsellér. Azoknak, akik vándorló életmódot folytattak, a nem cigányok között is jelentős volt a száma, az 1791. évi adótabellák szerint 298 fő, 1009 mezőgazdaságból élő adózóból (29,5 %). A cigányok és nem cigányok között a vándorlók aránya majdnem azonos (Csetri, 2001). A cigányok száma a 18. század utolsó harmadában elérte azt a határt, amikor lélekszámuk abszolúte nem sok ugyan, de az azonos tevékenységet folytatók magas száma miatt, relatíve mégis sokan lesznek. Erre volt válasz, hogy némelyek faluzó életmódot folytattak, vagy akár több száz kilométerre, máshol próbáltak megélhetést keresni. Már két évtizeddel az összeírás előtt, azt vallja magáról 1762-ben a kolozsvári születésű, paráznasággal vádolt Fogarasi Zsigmond, hogy többedmagával jött „szerencsét próbálni” Egerbe (Nagy, 2003). A foglalkozási és vallási adatokba a katonát és a két árvát nem számították be. Az árvákról azonban megjegyezték, hogy „servat”, vagyis szolgálnak. Így 72 családfőből 36 muzsikus (50 %), 30 kovács (42 %), 1 varga, 2 napszámos, 1 pajzsgyártó, 1 vak, 1 esetben pedig nincs bejegyzés. A családfők 92 %-a kovács és muzsikus. Tekintetbe véve, hogy a városban dolgoztak nem cigányok is kovácsként és zenészként, illetve számolni kell nem hivatásos paraszt muzsikusokkal is, a cigányok megélhetése nem volt biztos az aránytalanság miatt. A téglavetés, amit a 19. század derekán már sok cigány végez a város keleti határában a cigányhurubák [földkunyhók] mellett, a 18. század végén még elő sem fordul. Vallásilag a római katolikus és református felekezet között oszlottak meg, 80-20 %-os arányban. Azt mondhatjuk, hogy felekezet szempontjából a város többi lakosához hasonlóak, akárcsak jogállásban. A kolozsvári cigányok kulturális sajátosságairól a források alig nyújtanak információkat, a cigány identitás historikus tényezői csak részlegesen láthatók. A fizikai kinézetről és a nyelvről közvetlen adatok nem nyerhetők. A cigányok családneve többségében magyar, kisebb részben német és román. A 16. század elején Kolozsváron sátrakban laktak a cigányok, 1585-ben már kalyibákról szólnak a források, a 17. századból több adat is van a cigányhurubákról, azaz földkunyhókról. A későbbi forrásokban a sátor kivételével a házszerű építményekről és a földbe ásott lakásról is hallunk. A hurubára még 1851-ből is van adat. Kiss András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a huruba nem tipikusan cigányok lakhelye, hanem a szegényeké (Kiss, 1990). A cigányok Kolozsváron is leginkább életmódban és foglalkozási szerkezetben különböztek a lakosság többi részétől. A középkor óta térben is elkülönültek. A 18. század előtt a cigányok a városfalon kívül, a keleti hóstátban és attól délre lakhattak (Kiss, 2014). A Cigánysornak nevezett rész, amely ténylegesen nem utca, a 18. században alakult ki azután, hogy a falak előterében az építkezési tilalmat feloldották. Az 1763-1785. évi katonai térképek négyzet alakú kis telepet mutatnak a Szabók Tornya (Bethlen-bástya) közelében. Az 1734-es térképen ez még nincs. A Cigánysor tehát, ahogy ezt Asztalos Lajos kimutatta, 1734 és 1763 között jött létre (Asztalos, 2012; Gaál, 2006). Részben a már régebb óta a városban élő, meggyarapodott cigányok átköltözésével a csak kevéssel arrébb lévő Külső-Farkas utcából, részben újabbak beköltözésével, ami a cigány népesség növekedéséhez vezetett. A Cigánysor az 1869-es várostérképen is látható. Az 1781-es összeírás nem tartalmaz adatokat arról, hogy a családok a város mely részén laknak. Más források alapján megállapítható, hogy két helyen is. A cigányok egy része ott, ahol a Cigánysor létrejött és a Külső-Farkas utcában.Laktak cigányok a Hídkapun kívüli külvárosban is. Fogarasi Zsigmond említett vallomásában ezt mondta: „Feleségem vagyon, Szilágyi Boris Szilágyi Gergely másként Grunczi nevű Kolosvarott lakós czigánynak leánya, Kolosváron lehet reá akadni, tsak a hid kapun kivűl a hostyán, Fogarasi Zsigmond apámnak által ellenébe kelletik keresni.” Ez a terület más néven a Hídelve. A Cigánysor néven ismert kis telepet, ahol a polgárosultabb cigányok és az elismertebb zenészek laktak, az 1980-as évek elején számolták fel.A Hídkaput az 1870-es években bontották le, de Hídelvén, a Szamos mentén a Barom vásár, Vágóhíd és Állatvásár tér környékén ma is laknak cigányok, nem kompakt közösségben, ám jelentős számban. Ugyanabban az irányban, a vasúti hídon túl még többen. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kolozsvári cigányok beletartoztak a város társadalmába, az akkori „hóstátiak” sajátos világába, a helyi népességet kiszolgáló alsó rétegekéhez hasonló pozíciókban. A cigányok egy része az apáról fiúra szálló tanult mesterség megtartása, illetve az abból való megélhetés érdekében földrajzilag mobil volt. A cigány népesség már a 18. században is differenciálódott, a társadalmi és vertikális mobilitás azonban mérsékelt volt, a 19. században a polgárosodással vált erőteljesebbé. Források és irodalom Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – Közelről. Nádas, Békás, Cigánypatak, Gorbó. Szabadság 2012. június 13. Csetri Elek: Kolozsvár népessége a középkortól a jelenkorig. In: Dáné Tibor Kálmán–Egyed Ákos–Sipos Gábor–Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár, 2001. Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI-XIX. századi történetéhez.Korunk, 1990. 7. sz. 888-896. Kiss András: Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal. Korunk, 2001. 9. 59-66. Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor, 2014. Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. (38. sz. közlés). Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996. Cigány Néprajzi Tanulmányok 4-5. Jegyzetek [1] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. F 46. Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Gubernium Transylvanicum (In Politicis). Nro. 1781/2561, 1781/4868. Nagy Pál / erdelyikronika.net (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
